Így tudtam meg, hogy kirúgtak

Lábuk sem érte a földet

Nyilván a munkáltatónak megvan arra az oka, hogy kit miért rúg ki, de ettől még jár minden egyes munkavállalónak, hogy leüljenek vele és normálisan elmondják, mi a helyzet. Nem így zajlott ez sajnos Kláráéknál, aki a egy igen kreatív kirúgási módot mesélt nekünk: „egy korábbi munkahelyemen több lépcsőben építettek le. Az egyik alkalommal, néhány héttel azután, hogy megrendelték, megérkeztek az új névjegyek. Akinek reggel ott volt az asztalán a névjegye, az maradt, ha nem volt ott a névjegy, az azt jelentette, hogy kirúgták. A következő lépcső már egy napon keresztül zajlott, a nagyfőnök időnként behívott egy embert. Szarabb volt, mint egy államvizsga, nem tudtad, mikor jössz, vagy egyáltalán jössz-e.”

Gyula egy hasonló esetről számolt be, ez egy külföldi cégnél történt meg egy pár évvel ezelőtt. „Az illetőnek már ősz elején megmondták, hogy a következő évre nem hosszabbítják meg a szerződését, és kezdjen új állás után nézni. Ezt természetesen csak neki mondták meg, nem verték nagydobra, ezzel nem is volt semmi gond. A cégnél minden évre csinálnak céges naptárat, és mindenki kérhet egyet ingyen, még választani is lehet, hogy fali vagy asztali naptárat kér-e az ember. Erre van egy lista a recepción névsorral, ahol mindenki bejelöli, hogy mi a vágya. Na ezen a listán abban az évben vastagon ki volt satírozva az illető neve − mi többiek ebből tudtuk meg, hogy ezek szerint neki nem hosszabbították meg a szerződését."

De nem csak a közlés módja súlyosbíthatja a helyzetet, hanem annak oka is. János ezt mesélte: „a kollégákkal ittunk valahol, aztán megkérdezte ittasan a főnök, hogy mi a véleményem róla. A szemébe nézve szó szerint azt mondtam: szar vagy. Másnap behívott a főfőnök, hogy akkor legyek szíves távozzam a cégtől, de azonnal. Egy órán belül el kellett mennem.” És nem érzi sokkal jobban magát az ember akkor sem, ha nincs semmi ilyen nyilvánvaló oka annak, hogy kirúgják, hanem derült égből villámcsapásként közlik vele a dolgot. Péterrel pont így történt: „elküldtek egy hétre szabira, hogy kipihenjem magam, majd hétfő reggel behívtak, és minden indoklás nélkül kirúgtak. Azt mondták, fizut akkor kapok, ha leadom a céges telefont, meg ami még nálam van. Mondtam nekik, hogy köszi, helló. Ja, és felajánlották, hogy azt a hónapomat még kifizetik.”

Zsuzsanna ezzel szemben azt mondta, az ő esetében egész korrektül zajlott a dolog. „Kezdődött azzal az egész, hogy kb. egy hónapnyi hallgatás után hirtelen rábólintott a közvetett felettesem egy cég fizette külföldi útra, majd amikor hazajöttem, kb. egy hétre rá behívott a nagyfőnök az irodába, és közölte, hogy megválnának tőlem. Felajánlotta, hogy átmehetek egy másik osztályra, ahol ugyanannyi pénzért dolgozhatnék, de én ezt akkor túl nagy szakmai visszalépésnek gondoltam, és nemet mondtam. A visszautasításomban benne volt, hogy végre lett időm a szakdolgozataim megírására és a lediplomázásra (meg a végkielégítésből is eléldegéltem fél évig).”

Amit a leggyakrabban csinálnak rosszul a munkáltatók a magyar szakértő szerint

Szerémi Péter kommunikációs tanácsadóként dolgozik, jelenleg többek között humánus elbocsátás programokban is. Őt kérdeztük arról, milyen hibákat vétenek a legtöbbször a magyar munkáltatók, még jobban megnehezítve ezzel az elbocsátások egyébként is roppant nehéz időszakát. „A leggyakoribb hiba, hogy az elbocsátó vezető nem vállalja a felelősséget a tettéért, hanem felfelé mutogat, a külföldi tulajdonos felé, arra hivatkozva, hogy ez a külföldi tulajdonos döntése volt. Felolvas egy előre megírt, jogi kifejezésektől hemzsegő szöveget, ebből azt szűri le a munkavállaló, hogy ezt a főnököt ő abszolút nem érdekli mint ember, nincs benne empátia, csak elbújik egy hivatalos szöveg mögött. Ez a leggyakoribb hiba, és ez a legfájóbb a munkavállalónak."

A felelősség fel nem vállalásának egy másik módját „lassú halálként" emlegette a szakértő. Ilyenkor a főnök nem kirúg, csak áthelyez egy kedvezőtlenebb munkakörbe vagy munkahelyre, arra számítva, hogy a kedvezőtlenebb pozíciót az alkalmazott nem fogja elfogadni. „Ha a munkavállaló el is fogadja a másik munkahelyet, várható, hogy azt nem fogja sokáig bírni. A főnök ilyenkor nem vállalja a fel, hogy egy nehéz helyzet alakult ki, és meg kell hoznia egy döntést, hanem húzza-halasztja a dolgot, mondván, hogy tulajdonképpen nem történt semmi rossz, csak áthelyeztük az illetőt egy másik munkakörbe, a fizetése is ugyanaz lesz." Az ilyen helyzet ráadásul bizonytalanságot is szül, hiszen a munkavállalóval nem közlik egyértelműen, hogy az áthelyezés a rossz teljesítményének köszönhető-e, vagy értékelik a munkáját, és azt szeretnék, hogy maradjon.

Szerémi Péter a gyakori hibák között emelte ki továbbá azt az esetet, amikor az elbocsátás derült égből villámcsapásként éri a beosztottat. „Ilyenkor nincs meg az az előzmény, hogy a munkavállalót figyelmeztették volna, hogy nem jól dolgozik, és van valami, amin javítania kellene, és ha nem javít, akkor a következő fázisban például megvonják a bónuszát, csökkentik a fizetését, stb., és hosszú távon elképzelhető az is, hogy elbocsátás lesz a vége. Nagy hiba, ha nincs meg ez a fokozatosság és kiszámíthatóság, hanem egyszer csak azt mondják a munkavállalónak, hogy vége."

Egy embertelen, megalázó, vagy derült égből villámcsapásként érkező kirúgás ráadásul nemcsak az elbocsátottnak szörnyű élmény, hanem a többi munkavállalóra nézve is lehetnek negatív következményei. „Mindenképpen üzenet ez a maradó kollégáknak is" - erősítette meg a kommunikációs szakértő. „Ha ők azt látják, hogy ilyen módokon rúgnak ki embereket, akkor elkezdenek szorongani. Ha viszont humánus az elbocsátási folyamat, akkor a többi munkavállaló is nyugodtabb lesz utána.”

De vajon csak a munkáltató ronthatja el az elbocsátást, vagy lehet hibázni a másik oldalon is? Vagy a munkavállalónak már úgyis mindegy, ő úgy viselkedik, ahogy akar? Természetesen nem, ebben az esetben is kettőn áll a vásár. Ezeket a szakértői tanácsokat kaptuk arra az esetre, ha munkavállalóként nekünk mondanak fel: „egy elbocsátás feldolgozása során az ember ugyanazokon az érzelmi stációkon megy keresztül, mint a gyásznál vagy egy szakítás során. Ez egy nagy sokk, így érthető az érzelmi reakció. Arra érdemes figyelni, hogy mit ne csináljunk. Ösztönösen jönne belőlünk ilyenkor a sértődöttség vagy a személyeskedés, könnyen olyanokat mondunk ilyenkor fájdalmunkban a vezetőnek, amit később megbánhatunk. De ha valami tényleg nagyon bántó vagy maró megjegyzés szalad ki ilyenkor a szánkon, és személyes sértés éri a vezetőt, akkor annak az a következménye is lehet, hogy a főnök nem ad ajánlást sehova, sőt, megírja egy pár helyre, hogy az illető nem lenne jó munkatárs. A kulcsszó a méltóság: bármilyen nehéz is, meg kell próbálni méltósággal viselni a veszteséget.”