Nyilván lehetne okosakat írni arról, mi az acid jazz (a 43 másik műfajról amit játszanak nem is beszélve) meg hogy mitől is olyan klassz az, amit az Incognito csinál, de nem szeretnék győzködni senkit, aki még soha nem merült bele önfeledten egy-egy elő hangszerorgiájukba, vagy nem táncolt még extázisban például ERRE.

Ha viszont EZ és EZ egyszer is felturbózta már a boldogsághormonjait, akkor pontosan tudja, miért ugrált egy nagy csapat ember rommá ázva, némi villámcsapkodást is bevállalva egy óriásvihar kellős közepén, az együttes először lemondott, majd finoman szólva is sufnituninggal összehozott koncertjén a Paloznaki Jazzpikniken.

Elég őrülten alakul ez a nap, ugye?
De hát minden nap őrült, drágám!

Pár órával az ítéletidő teljes kibontakozása előtt ezzel a párbeszéddel vonulunk be az aprócska öltözőbe Jean-Paul 'Bluey' Maunickkal, az Incognito frontemberével, az orkántól már lebénult nagyszínpad mögött. Nemrég érkeztek, de igen karcsú az esély arra, hogy legyen bármi is ebből a koncertből. Hiába vár rájuk több ezer ember a túloldalon. Megbeszéljük, hogy tavaly Siófokon is zuhogó eső várta őket, de a buli előtt végül kitisztult az ég. Hiába, ilyen ez a Balaton.

Ha most mégis elmarad a show, akkor 37 év alatt ez lesz az első alkalom. De úgyis minden rendben lesz

- mondja mosolyogva, miközben egy percre sem látszik idegesnek. Mondjuk az egész pasi olyan, mintha valami kifogyhatatlan univerzális energiaforrásra kötve élné a mindennapjait. Nem is érti, miért kérdezem arról, 37 év után mi inspirál egy új lemezt. (2016. június 24-én jelent meg az Incognito 17. stúdióalbuma, az In Search of Better Days.)

Nálam ez nem úgy megy, hogy kétévente 11-12 számba sűrítem a kreativitásom. Nekem folyton írnom kell, napi szinten, így sok más zenésszel is együtt dolgozom. Vagy turnézok. Mások kiborulnak, ha hajnalban kell beülni a turnébuszba, nekem az is örömet okoz. Imádom nézni a tájat, imádok kapcsolatba kerülni minden országgal, ahol járunk. Ahogy öregszem, szinte már nem is tudok máshogy élni, hiszen függővé váltam. Függök az utazástól, attól, hogy kommunikáljak az emberekkel, és emiatt sokszor túl is vállalom magam. Mondjuk ez az egyetlen stresszfaktor az életemben, amikor azt érzem, hogy kicsit túlzásba viszem a dolgokat, de nem tudom, hogyan lehet másként csinálni.

A legrosszabb az lenne, ha úgy állna előttem három hónap, hogy tudom, nem mehetek a stúdióba, vagy nem mehetek turnéra, nem tudom közvetíteni a gondolataimat más embereknek, és nem tudok ezzel beszólni a rendszernek.

Melyik rendszernek?

Mindegyiknek. Valahogy reagálni kell arra az őrületre, ami a világban zajlik. Anélkül, hogy politikai aktivistává váltam volna, ez a lemez volt az egyetlen út, hogy ezt megtegyem. De ezek a számok a gyerekeim, és a fiatal generáció problémáiról is szólnak, arra is választ adnak. Közben ezzel tudom csak enyhíteni azt a folyamatos kényszert magamban, hogy kommunikáljak az emberekkel, hogy inspiráljak, hogy rávegyem az embereket arra, hogy álljanak ki magukért, és igenis kérdőjelezzék meg a világot, ami körbeveszi őket.

Szerintem az emberek többsége látja, hogy rossz irányba tart ez a világ, és meg is kérdőjelezik. 

Mindenki azzal jön, hogy a világ rossz irányba tart, de hát nézzük meg, mit teszünk ellene? Sorolhatnám mi mindent végignéztünk már szó nélkül az elmúlt évtizedekben, a háborúktól a környezetszennyezésen át az esőerdők kiirtásáig, és az emberek nagy része ül a tévék előtt, szörnyülködve, hogy jaj, milyen pocsék ez a világ. De hát kérdem én, amíg semmit nem teszünk, addig ez mitől változna meg?

Emlékszem, amikor a hatvanas években a testvéreimmel Angliába jöttünk (Maunick 9 éves volt, amikor családjával Mauritiusról Nagy-Britanniába költöztek - a szerk.), petíciókat írtunk alá, jelvényeket hordtunk, és tüntettünk az utcán a háború ellen. Vissza kéne térni ehhez a mentalitáshoz.

A béke és szeretet életérzésre gondolsz?

Na persze, a szeretet hatalma... Amikor Marvin Gaye erről énekelt, még volt értelme, de mára már csak egy agyonhasznált és üres duma. Félre ne érts, még most is hiszem, hogy a szeretet képes legyőzni azt a sok gyűlöletet ami a körülöttünk van. De elég ez? Baromira nem. Tenni kéne már valamit, drága emberek. Nekünk, a normális többségnek. Mert az nem kérdés, hogy mi vagyunk többségben.

Igen, de erre jön a kisember, és azt kérdezi, mit tehetne ő ez ellen?

Mit, hát azt azt, hogy szólj bele az életedbe! Meg a világ dolgaiba.

Nem kell ahhoz dalokat írni, hogy cselekedjünk. Menj el, írj alá egy petíciót, menj el, mondd el a véleményed, ha teheted. Ha valaki bajban van melletted, segíts neki. Ha bajod van az életeddel, menj el, és szavazz. Megőrjítenek azok az emberek, akik most panaszkodnak a Brexit miatt, de akkor, amikor erről dönteni kellett, sehol nem voltak. Minap egy taxisofőr mondja nekem, 'Ó, ember, el kellett volna mennem szavazni, de hát nem gondoltam, hogy baj lesz.' Nem gondoltad. Gratulálok.

Fontos a szeretet ereje,  de az emberi tömeg hatalma az, ami segít megváltoztatni mindent. Erre mit teszünk? Hagyjuk, hogy a következő generációk is a nemcselekvés világában éljenek. Vagy egy nem létező világban, Pokemonok és virtuális játékok között. Bennem sokszor felmerül, hogy egy gyereket, aki azon szocializálódott, hogy egy játékban percenként kinyír 200 embert, vajon kicsit is megrendít-e az, ha egy iraki vagy egy szír családot, esetleg egy egész kórházat szétbombázunk, miközben az úgynevezett Ellenséget támadjuk? Vajon megtanítjuk a gyermekeinket az együttérzésre? Megtanítjuk, hogy tegyen azért, hogy ne pusztuljon el a világ?

Ha egy művész, mint én, nem próbál ez ellen tenni, az nagyon gáz. Ha úgy mész fel a színpadra, hogy csak az egódat fényezed, hogy micsoda klassz zenész vagy, mennyi rajongód van, és milyen jól élsz ebből, ha az egész rólad szól, akkor

csak egy nagy rakás szar vagy, semmi más.

A koncertjeiteken azért mégiscsak az eggyel vagy akár kettővel idősebb generáció a jellemző, hiszen az elmúlt 37 év alatt veletek öregedtek a rajongók. Mi a helyzet a fiatalokkal, őket hogyan tudod megszólítani?

Koreában vagy a Fülöp-szigeteken ezrek voltak a koncertjeinken, akik akkor születtek, amikor az Incognito már évek, évtizedek óta létezett. Mégis, szóról szóra velünk énekelték a számokat. Nincs olyan, hogy korosztályos zene. Ugyanakkor más úton ugyan, de egyre többet segítünk hátrányos helyzetű gyerekek zenei oktatásában, elmegyünk iskolákba, például Mauritiuson, vagy Indonéziában, és persze bárhova, ahová hívnak. Ilyenre nem tudok nemet mondani. De igazából az idősebb generációnak is nagyon kéne egy-két igazi példakép.

Úgy érzed, hogy példaképeken, vagy üzeneteken múlik ez?

Amikor a Jamiroquai kiadta a Too youg to die-t, nehogy azt hidd, hogy csak fiatalok vették meg a lemezt. Egy csomó 40, 50, 60 éves is, mert az emberek lelke nem öregszik, és ők is megszólítva érezték magukat. Amíg élünk, addig ott él bennünk az igény az új információk befogadására. Ezért nem mindegy, kitől, és milyen információk jönnek. Nekem baromira nem az a fontos, hogy én példakép legyek, hanem hogy legyen valaki. Valaki, akinek van mondanivalója. Aki nem arról híres, hogy szerepelt valami tévéműsorban és káromkodik. Vagy mondott/csinált valami megosztót. Mert most nagyjából ilyen embereket követ, meg filmez mindenki.

Én már elég régóta élek ezen a földön, hogy a szószólója legyek valaminek, de ez nem az én személyemről szól. Viszont kell valaki, aki inspirálja az embereket, hogy aztán ők is inspirálják a gyerekeiket, vagy a náluk fiatalabbakat. Persze nem kell itt nagy dolgokban gondolkozni. Elég, ha észrevesszük, hogy van a környéken egy csapat gyerek, akiket összehordott a szociális helyzetük, és mondjuk szeretnek focizni, de nem túl jók, ráadásul senki nem foglalkozik velük. Lehet, hogy már az egy óriási lökés nekik, ha kapnak egy egyenpólót, vagy csak pár biztató szót. De ugyanilyen a szomszéd néni, akinek meghalt a férje és magányos, mi van, ha odamegyek a gitárommal és játszom neki egy dalt? Vagy írok neki egy levelet, és leírom, hogy mennyire kedveljük őt?

Nemrég egy német kisvárosban játszottunk, és a beállás közben odajött bámészkodni négy kissrác. Mint kiderült nagy focirajongók, semmi más nem is érdekli őket, csak hogy rúgják a bőrt. De azért odajöttek, nyilván érdekes volt a színpad, meg minden. Felhívtam őket hozzánk, és megengedtük nekik, hogy kipróbálják a hangszereket. Olyan izgalomba jöttek, hogy nem csak, hogy kikövetelték a szüleiktől, hogy este hozzák el őket a koncertre, de a végén odajöttek a színpad mögé, és kiderült, már hangszerekért is elkezdték nyúzni apát-anyát. Szóval, most már nem csak a foci a szenvedély, de a zene is. Ennyi múlik.

Ha lehet ilyen mondani, ti vagytok a multikulturalizmus egyik szimbóluma a zenei világban, hiszen a népes csapatból szinte mindenki más országot és kultúrát képvisel.

Igen, és az az érdekes, hogy ez nem is tudatosan lett így kialakítva, egyszerűen így hozta az élet, meg talán a beállítottságunk. Nem vagyunk mi nagy szupersztárok, de ez a csapat minden részében a zene szeretetéről, a kultúrák és a műfajok találkozásáról szól. Bennünk van a jazz, blues, a soul, Afrika ritmusa, az európai zene kifinomultsága, az a sugárzó energia, ami egy nagy közösségből árad. Nemrég még Európa is egy nagy közösség volt, határok nélkül. Most meg nézd meg, az emberek újra határokat akarnak, mert nem akarják megosztani a földjüket olyanokkal, akik elvesztették a sajátjukat. Azzal jönnek, Jaj, ha túl sokan lesznek, akkor elveszik a munkámat. Hát, öreg, ha te jól végzed a munkádat, akkor azt senki nem veszi el.

Gondolom arra is van ötleted, hogyan lehetne megoldani ezt a helyzetet.

Lehetne új munkahelyeket teremteni, lehetne kiépíteni egy új társadalmat, ami persze sokkal közelebb van az utópiához. Egy olyan társadalmat, ami felemeli ezeket az embereket olyan magasra, hogy közöttük lenni élmény legyen, és ne félelem. Ők pedig azt éreznék, hogy igen, ezek az emberek elfogadtak és tiszteltek minket, segítettek, és akkor visszasugároznák ránk ezt a tiszteletet és elfogadást. Gonosz emberek mindenhol vannak, mindig is voltak. A vallást használják, a hírnevet, a szexet, a pénzt, és a korrupciót. Mindig is köztünk éltek, ez nem fog változni.

De ők a kisebbség... Miért szól mégis róluk a világ? Mert a többség túlságosan fél és nem mer közösen fellépni. Nézzük a híreket. Ahelyett, hogy mi csinálnák azokat.