Túléltük, de hát bazmeg -  ez volt az utolsó Facebook-posztom még tegnap éjjel, de ezt csak a barátaimmal osztottam meg. Az a helyzet, hogy gátlástalanul szabad szájú poszt következik, mert a mögöttünk álló este pont ezt érdemli. A kulcsszavak: vihar, villámlás, MÁV, önbecsülés, nosztalgia, aszútörköly.

Fonyódligetről, egy fesztiválról – erről később – indultunk vissza Szemesre bringával, a világ egyik legrosszabb útján. Az utca névtáblával sem rendelkezik, felülete olyan, mintha egy különösen durva, nemibeteg-gondozós orgia eredményeképpen jött volna világra. Egy közterület sem hallotta még ennyiszer a számból azt, hogy "faszooom", nem véletlenül.

Ekkor már túl voltunk egy fél órás viharepizódon, ezért Louise és én úgy döntöttünk, hogy nem tekerünk vissza, hanem a menetrend szerint 21:01-kor érkező vonattal elmegyünk Fonyódra, ott átszállunk, és így viszonylag gyorsan hazaérünk. Ami nem árt, ha az egész láthatár villámlik, és úgy ömlik az eső, mint Kiszel Tünde könnyei az elmagányosodás óráján. A legközelebbi vonat 22:30 körül jött volna, annyit nem akartunk várni. Tíz perce bent kellett volna állnia a vonatnak, amikor Louise felhívta a MÁV-ot, akik arról tájékoztattak: a vonatunk 18 percet késik, a fonyódi csatlakozás nem vár be, úgyhogy marad a kései. Vagy a hazatekerés. Történetünk fontos adaléka, hogy Louise nem barátja a villámlásnak, az én esőkabátom pedig alkalmatlan minden tevékenységre, ami nem azzal jár, hogy az ember nagyterpeszben áll a szemerkélő esőben, egy helyben.

Karácsonyfaként villogtunk, mégis lefröcsköltek

A zivatar elcsendesedett, úgyhogy elindultunk bringával. Tizenhárom évvel ezelőtt jártam erre utoljára, de a bringaút az mindenhol bringaút, előbb-utóbb hazavisz. Csak Boglárig kellett eljutnunk ahhoz, hogy rájöjjünk, nem is érdemes rajta menni, mert pont azon nincs világítás, durva kátyúk, szörnyszerű gyökerek viszont igen. Ha elbizonytalanodtunk, a "mész a sínek mentén, oszt majd jó lesz"-vezérelvet követtük, katasztrófa esetére fenntartottuk magunknak a jogot, hogy behúzódjunk egy kocsmába, esetleg bekönyörögjük magunkat bárhová. Élénk kurvaanyázással fogadtunk minden autóst, aki a kivilágított, széles úton minket lefröcskölve közlekedett, csak azért is ránk húzódva, holott karácsonyfaként villogtunk, fénylettünk – aki minket nem vett észre, attól most azonnal kobozzák el a jogosítványt!

Klikk a többi képért!

Aztán eljutottunk a lellei vasútállomáshoz, gyerekkorom óta nem örültem ennyire bazársornak, éttermeknek, bájos közterületen mosolygó embereknek. Szervezetünk melegségre vágyott, ezért beültünk egy kajáldába, ahol Louise pizzát fogyasztott, én meg lecsót, amit kissé hevenyészve melegítettek fel, miután kiöntötték a valószínűleg teszkógazdaságos befőttesüvegből. A személyzet eközben megpróbálta megfékezni a kiújult vihar járulékait – például, hogy a fatetőn ömlött befelé a víz –, de ez nem korlátozta le erőforrásaikat annyira, hogy ne próbáljanak meg majdnem egy ezressel többet leszámlázni. Azt viszont megmondták, hogy pont a hátunk mögött van a vasútállomás, úgyhogy bevártunk a kései vonatot.

Alkoholt!

Ott fordult át az egész hideg, 90 százalékos páratartalmú este valami bizarr bacchanáliába, amikor megérkezésünk után egy alkohollal erősen átitatott társaság (80 százalék egri, 10 százalék pesti, a maradék 10 salgótarjáni - őt a társaság díszfekájaként emlegették) maguk közé invitált minket. Egy rózsaszín inges fiatalember zengő hangon énekelte el nekem a Szívemben bomba van című sláger felét, a többiek aszútörköllyel kínálgattak, amit nyilván elfogadtam ennyi viszontagság, valamint a lecsó utóhatásai miatt. Pedig utálom a törkölyt. Aztán jött a vonat.

Amit tehát múlt éjjel megtanultunk:
- mindig legyen nálunk még egy réteg ruha, akkor is, ha szakad rólunk a víz, amikor elindulunk;
- mindig számoljunk azzal, hogy a MÁV keresztbe tesz (mi megoldottuk, de volt, aki a csatlakozás be nem várása miatt nem jutott haza Budapestre);
- sose vegyünk XXL-es esőkabátot;
- mindig legyen nálunk a saját laposüvegünk.

Kávét!

Most lassan reggel tíz van, elég hideg, és az eső éppen enyhül, de a franc se tudja, mi vár ránk. Valószínűleg szétnézünk a környéken, hogy mit tudunk csinálni ebben a nyálkás időben. Szereznem kell egy kávét, mert a reggeli dupla presszóm erőtlen volt – kotyogósbuzi vagyok, de a legtöbb helyen csak agyonpörkölt, híg izéket adnak, amik olyanok, mintha Eder mester ráspolyozná a nyelvemet. Ezen kívül érzéki élményre vágyom egy radiátorral, vasalóval, de legalább egy gázrezsóval. Szóval drukkoljanak nekünk továbbra is, tesszük a dolgunkat, és valahogy csak eljutunk Siófokra, mert ma ott alszunk.

Ha a Gösser nincs, mi sem jutunk el ide. Pacsi!

A Velvetet már a Facebookon is megtalálja, klikkeljen ide, lájkoljon minket!