horoszkóp

Itt nem fog tudni vacsorázni a fényképezéstől

2014.08.12. 14:39

Pár évvel ezelőttig még nem volt túlságosan ismert a Kishegy, feltételezzük, hogy most se ismerik túl sokan azokon kívül, akik gyakran járnak Balatonlellére vagy környékére. Pedig az utóbbi időben látványos fejlődésnek indult ez az egyébként is lefegyverzően gyönyörű rész, ami ugyan vonzza már a turistákat, de még mindig nem annyit, mint amennyi látogatót mi egy ilyen elképesztő helyre el tudnánk képzelni.

A Pócz Pincészet is itt van, ott konkrétan senki nem volt rajtunk kívül, a Majthényi Présház és Borozóba viszont a biztonság kedvéért foglaltunk asztalt, és valószínűleg jól tettük, de mondjuk aznap délután szóltunk oda, és a legjobb helyet kaptuk. A Velvet kétfős tesztcsapatából nekem már nem volt újdonság a hely, de a szakmai alázatom azt diktálta, hogy a Balatonblog olvasói kedvéért muszáj bevállalnom még egy vacsorát ezen a helyen, hogy objektíve és naprakészen tájékoztathassam a közönséget a Balatonlellétől kb. 3,5 km-re fekvő Kishegy nagyszerűségéről.

Ezt az éttermet a borairól ismert Konyári család üzemelteti, ennek megfelelően az ő kínálatukból lehet bort választani a vacsora mellé. Már ha valakinek sikerül a tekintetét az étlapra erőltetnie, ami itt nem egyszerű feladat, ugyanis a Kishegy tetejéről, és különösen az étterem teraszáról lélegzetelállító panoráma látható. Ahogy vacsora közben megy le a nap, az ember nem bírja ki, hogy ne fényképezzen legalább ötpercenként, hiszen ahogy változik a fény, változik a táj is – és minden új megvilágítással szinte még szebb, mint előtte. Szinte nehéz a vacsorára koncentrálni, annyira lenyűgöző a kilátás.

Akik a déli partot részesítik előnyben, mindig is ezt szokták mondani: persze, hogy szebb az északi part, de éppen ezért jobb a délin lenni, hiszen az északi part hegyei-dombjai a déli partról látszanak szebben. Az északi partról ilyen tavas-dombos nyári naplementét nem lehet látni. Ez csak itt van.

Na de akkor gondolhatnánk, hogy ha a kilátás úgyis önmagában egy turistamágnes, az étterem nem fordít különösebb gondot az ételekre. Mit ad Isten: de fordít. Libamájjal indítottunk, ketten ettünk egy előételt, mert előre tudtuk, hogy az adagok hatalmasak lesznek. Talán jó hasonlat azt mondani, hogy amilyen gyönyörű a kilátás, ugyanolyan finom volt a libazsíros-májas pirítós. A főfogásnak választott ételek közül különösen a szarvast tudjuk ajánlani, meg korábbi tapasztalatok alapján a libacombot – a desszertek közül a mákos guba a legzseniálisabb, de az is akkora adag, hogy gyakorlatilag alig fogyasztottunk belőle. Becsomagolták nekünk, hazavittük, mert mi azon az állásponton vagyunk, hogy nem becsomagoltatni ciki, hanem csodálatosan finom és 100%-ig ehető ételt csak úgy kidobni.

És nemhogy végigehettünk egy ilyen élményszámba menő vacsorát, annyira irigylésre méltó helyzetben vagyunk, hogy még csak nem is kötelességünk elhallgatni az este negatívumait. Úgyhogy nem is hallgatjuk el őket: először is, amint az a fentiekből sejthető volt, egyáltalán nem olcsó ez a hely. Ha az ember rendesen végigeszik mindent és borozik-pálinkázik is hozzá, akkor fejenként 6-7 ezer forint alatt nem fogja megúszni.

További hátrány, hogy a Kishegyre nem egyszerű felmenni. Lehet jönni autóval, de akkor egyvalaki nem ihat. Lehet jönni a vicces kisvonat-busszal, de akkor meg igazodni kell a menetrendhez. Lehet jönni taxival, de akkor még rájön még egy-két ezres a vacsora már egyébként is borsos árára. Vagy lehet jönni biciklivel, ahogy mi is tettük, ez utóbbi módszer a hazajutáshoz ideális, mert szinte végig lejt az út, úgyhogy többet kell fékezni, mint tekerni. Mondjuk az odajutás viszont elég fárasztó, mert értelemszerűen felfelé kell tekerni.

Aztán biztos van, akit idegesít egy idő után, hogy mindenki folyamatosan fényképezget és fényképezkedik, de mondjuk minket egyáltalán nem zavart, ha beálltak az asztalunk elé fotózni. Ennek oka az volt, hogy nyilván mi is csomót fotóztunk, igaz, mi nem más asztala előtt tettük ezt, dehát mi voltunk olyan szemfülesek, hogy időben odatelefonáltunk és a teraszra foglaltunk asztalt. Nagyobb baj volt, hogy a libamájhoz felszolgált libazsír iszonyatosan megfeküdte a gyomromat, de ez feltehetőleg inkább az én hibám, mint a vendéglőé: miért ettem belőle olyan sokat, ha egyébként kb. fél évben egyszer szoktam zsírt így enni. (Azért ettem belőle olyan sokat, mert elém tették és finom volt.) És ami miatt pánikszerűen távoztunk, amikor sötét lett: embertelen szúnyoginvázió tört az étteremre nem sokkal naplemente után. A desszertet már úgy ettük, hogy a másik kezünkkel folyamatosan magunkat csapkodtuk, egészen addig, amíg a szomszéd asztaltól készségesen adtak szúnyogirtó-spray-t.