Elmesélek egy történetet. Kísértetiesen emlékeztet arra, ami az ismerősömmel történt az idősek otthonában. Ott azért nem vették fel az anyósát, mert az ismerősöm túlságosan sokat kérdezett. Na, szóval a történet: Hosszú éveken keresztül, minden második szombaton egy ismerős házaspárral bridzseztünk. A barátom történész-politológus, a felesége aneszteziológus. Maga az eset pár éve történt. Kártyázás közben nem nagyon beszélgettünk, szakmai dolgok meg pláne nem kerültek szóba, ezért lepett meg, hogy Erika két osztás között felsóhajtott: „Attól félek botrány lesz az osztályunkon, mert meg fog halni egy beteg.” Gondolhatja, hogy érdekelt miért okoz botrányt az, ha meghal egy beteg.
Nyilván azért, mert nem kellene, hogy meghaljon.
Fején találta a szöget, pont erről van szó! A következő derült ki: Erika egy égési osztályon dolgozott. A helyzet az, hogy erre az osztályra igen ritkán kerülnek jómódban élő emberek, ők ugyanis ritkán melegítenek mosáshoz, fürdéshez vizet a sparhelten, így aztán a legritkább esetben forrázzák le magukat, vagy a gyerekeket forró vízzel. Általában a szegényes körülmények között élők használnak még fával, szénnel megrakott kályhát, ők azok, akik égési sérüléseket szenvednek a parázstól. Éppen ezért meglehetősen szokatlan eset az, amikor egy mérnök felesége kerül be, súlyos égési sérülésekkel erre az osztályra.
De miért kellett meghalnia?
Hát, ez az! Erika elmondta, hogy kiválóan képzett magyar orvosok és ápolónők foglalkoznak a mérnök feleségével, ugyanazokat a méregdrága gyógyszereket, antibiotikumokat kapja, mint amit mondjuk Nyugat-Európában kapna, az ellátás tehát világszínvonalú. Ahogy a Magyar Hírlap publicistája írta, az égési osztályon a dolgozók „dolgoztak, mint az állatok”.
De akkor miért halt meg a mérnök felesége?
Mert fertőzést kapott. Erika elmondta, hogy náluk a súlyos állapotban lévő betegek fertőzésben halnak meg. A helyzet ugyanis az volt, hogy a fertőzés elkerülése végett szinte az egész épületet szét kellett volna bontani. Ki kellett volna cserélni az elektromos vezetékeket, a vízvezetéket, a fűtési rendszert, tehát minden olyan részét az épületnek, amelyen keresztül a fertőzés elterjedhet.
Erre viszont nyilván nem volt pénz.
Pontosan. Ráadásul az osztályvezető főorvosnak volt még pár éve a nyugdíjba vonulásig és ezt szerette volna békében kibekkelni, így aztán megígérte az igazgatónak, hogy amíg ő maradhat, addig nem kell bezárni az osztályt.
Mitől volt ideges Erika?
Attól, hogy meglepő módon most egy mérnök felesége fog meghalni. Mérnökfeleségek ritkán kerülnek az égési osztályra. Az osztály dolgozói attól tartottak, hogy a mérnök esetleg elkezd érdeklődni, hogy ugyan, miért halt meg a felesége, az pedig kellemetlen, mert ugye mit tudhat meg a mérnök? Egyrészt azt, hogy az osztály orvosai és ápolói nagyon jól képzettek „dolgoznak, mint az állatok”, másrészt a felesége megkapja ugyanazokat a méregdrága gyógyszereket, mint amit megkapna Ausztriában, vagy Angliában. Ha ezek után még mindig érdeklődne, esetleg elgondolkodna azon, hogy miért éppen fertőzésben halt meg a felesége, és akkor esetleg netalán tán kiderülne, hogy azért, mert nincs pénz a fertőzések megakadályozására. Roppant kellemetlen tud lenni, amikor valaki, pláne ha mérnök, vagy közgazdász, tehát értelmiségi elkezd érdeklődni.
Hozzá kell tennem befejezésül, hogy ez az eset jó néhány évvel ezelőtt történt. Rengeteg tanulság adódik, és számomra ezek közül a legfontosabb az, hogy nem elég „dolgozni, mint az állat”! Sőt a legszörnyűbb az, hogy azon a bizonyos égési osztályon, bizonyosan remek orvosok és ápolónők dolgoznak, és abban is biztos vagyok, hogy általában a magyar kórházakban a betegek jó kezekben vannak, megkapják a legjobb ellátást és az elérhető legjobb gyógyszereket, de ez még mindig nem válasz arra a kérdésre, hogy miért probléma az, ha valaki kérdez.