Jó volna, ha nem értenének félre! Nemrég egy hároméves kisfiút agyonvert az apja. Na, már most az a helyzet, hogy én irtózatosan félek kutyamenhelyre menni, meg árvaházba. Mind a két helyről szívem szerint mindenkit haza szeretnék vinni, kutyát és árvagyereket. Azért kezdtem azzal, hogy nem szeretném, ha félreértenének, mert nyilván kutyát és gyereket nem normális együtt emlegetni, a helyzet viszont mégiscsak hasonló. Kiszolgáltatott lényekről van szó, és ép ésszel, ép szívvel alig lehet túlélni az ilyesfajta látogatásokat.
Lassan harminc éve lesz annak, hogy Kovalik Márta (a valaha élt legnagyobb rádiós dokumentarista) elküldött Ercsibe azzal, hogy csináljak dokumentumműsort egy családról, amelyből hat gyermeket ki akar szakítani a gyámügy. Félreértés ne essék, nem cigányokról van szó, hanem „magyar” családról. A hat gyereket hat különböző családnál helyezték el és én mind a hat gyereket megkerestem, és mind a hat gyereket szívem szerint hazavittem volna. A legkisebb – olyan hároméves lehetett – csöngetés után a kapuban a nyakamba ugrott azzal, hogy ugye hazaviszel!
Ami a kutyákat illeti, van egy jópofa élményem. A TV2 látványos lefilmezett akciót bonyolított le egy kutyamenhelyen, minden „celebet” odacsődített azzal, hogy jelenlétünkkel is előremozdítjuk a kidobott kutyák sorsának alakulását. Neveket nem mondok, de ott volt mindenki, aki a csatornánál fontos volt. Vittem három nagy zsák kutyaeledelt és ez hiba volt. Méregdrága autómmal beálltam az ugyancsak méregdrága autók közé, aztán a csomagtartóból elcipeltem a zsákokat az illetékesekhez. Nehogy félreértse bárki, nem arról van szó, hogy „fényezni akarom magam” de rajtam kívül senki nem vitt semmit. Biztosan nem jutott eszükbe. Nyilván úgy érezték, hogy jöttek akárhány tíz kilométert az M5-ön, ingyér elzötyögtek rossz földúton a menhelyig, megtették azt, amit a haza megkövetelt.
Visszatérve az agyonvert hároméves kisfiúra, engem igazából az foglalkoztat, hogy miféle indulatok élhettek az apában? Miféle gátlások szabadulhattak fel benne akkor, amikor megölte a kisfiát? Azt hiszem a magyar társadalomban nem működnek igazán a legalapvetőbb gátlások sem. A Dunakanyarban ősszel, október elején tucatszám dobják ki a megunt kiskutyákat luxusautókból. Gyűlölöm ezeket az embereket! Még egyszer elnézést, ha a párhuzamért, bárki megsértődne, de szerintem éppen csak egy hajszál választja el a megunt kutyától megszabaduló szuperértelmiségit attól a cigányembertől, aki csak azért kínozza a gyereket – és végül megöli – mert az a mániája, hogy a gyerek nem tőle van.