A Papírkutya álnevet válaszotta az alábbi levél írója, akinek ezúton köszönjük, hogy elküldte történetét a ko.kola.blog@gmail.com címre. Remélhetőleg nem veszi zokon, hogy a levelet kissé rövidítve tesszük közzé, hiszen a legviccesebb és legkínosabb részletek egytől egyig így is benne vannak, az abszolút pancser helyválasztástól a még annál is pancserebb témafelvetésekig.

"Ez a randi igazából azért fajulhatott rémálommá, mert én is a túl optimista „mindenki kap nyolcmillió esélyt” életfelfogással rendelkezem, és az a típus vagyok, aki képtelen erőteljesebben konfrontálódni, vagy sarkon fordulni, ha gáz a szituáció. Pedig nem ártana néha.

Mivel a barátok-család-kollégák bűvös háromszögében esélyem sem volt párt találni, egy-két melléfogás után úgy gondoltam, az internet talán tényleg egy jó módszer lehet. Regisztráció után egy órával már várt is egy levél. Egészen szimpatikus adatlap, szimpatikus mosoly és barna kutyaszemek, ez kezdetnek nem is rossz, gondoltam. Váltottunk néhány levelet, majd az „úgyis személyesen a legjobb” elvén megbeszéltük a találkozót.

Eljött a várva várt este, nagyjából négyszer öltöztem át, mire úgy döntöttem, ez megfelelő lesz első randira. Direkt úgy időzítettem az érkezésem, hogy kívülről vethessek egy pillantást a „sörözőre”. Meg is állapítottam, hogy a srác elég alacsonyra rakta a küszöböt, majd visszaballagtam a megállóhoz, ahova megbeszéltük a találkozót.

Várok, nézelődök, látom ám, hogy jön kifelé valaki az ominózus kocsmából. Áhá, ez az én emberem, ismerve meg a képek eredetijét, két eléggé piaszagú puszit nyomva az arcomra. És még ekkor sem menekültem sikítozva, én agyalágyult. Követtem őt a műintézménybe.

Lefelé menet megjegyezte, hogy ő már itt volt egy ideje, és minő szerencse, felszabadult egy boksz, és nem kell az ajtó közelében ülnünk. Az. Minő szerencse. (De persze az én hibám, viseljem a következményeket.) Előzékenyen hagyta, hogy rendeljek magamnak. Mondtam, hogy én most nem szeretnék alkoholt inni. Beletörődve szólásra nyitotta volna ajkát, de pechjére a pincérnő megelőzte: „És neked a szokásosat?” Mire a srác enyhén zavarban: „Igen, azt, amit az előbb.” Újabb intő jelnél tartottunk, amikor megérkezett asztalunkra a gyümölcslé és a „szokásos” házmester.

Na, bele is csaptunk a lecsóba, szóba került a szakmám, amibe, de jó, ő éppen igyekszik beletanulni, mert nem szereti azt, amit jelenleg csinál. Én még csak a 3 decis üdítőm felénél jártam, ő már rendelte is a következő piát, nyilván kiszáradt a szája. A végén még azért beküldött egy ilyen megjegyzést is, hogy ha esetleg tudnék, igazán hozzájárulhatnék a szakdolgozata sikeréhez némi nemű segédanyaggal saját szakdolgozatomból, vagy ismerősöktől. Ismét asztalunkhoz intette a pincérnőt, akit megpróbált arra agitálni, hogy csempésszen alkoholt a következő üdítőmbe.

A szakmám kivesézése után elkezdtünk beszélgetni a szerelemről, párkapcsolatokról, hogy ők miért szakítottak a barátnőjével (nem is értem), stb. Itt elkezdte kifejteni, hogy mekkora baromság, hogy az emberek a netes társkeresőn társat keresnek. Itt következett egy hosszú elmélkedés arról, hogy én is a hülye, birka társadalmi felfogások útvesztőjében tévelygő bárányka vagyok. Ekkor már egyre kevésbé tudott a szemeimre fókuszálni, és egyre hangosabban beszélt (és egyre többen néztek az asztalunkhoz). Mi jöhet még? - kérdeztem magamtól, egyre inkább kívülről szemlélve magunkat abban a szellemi szado-mazoban. Nem kellett sokáig várnom a válaszra.

Azzal folytatta a nagymonológját, hogy a házasság a világ legnagyobb baromsága. És ebből a témából kiindulva egy vallási vita közepén találtam magam. Ahol megint én voltam az ostoba, aki olyan üres életű, mint a plázába járók, csak én templomba járok, és még a házasság is fontos nekem. Nem érdekel, hogy valaki ateista, én nem agitálok senkit, mert a vallásosság mindenki legbelsőbb legbelsőbb magánügye. Ne izélgessük egymást ezekkel. Szerintem. Ez már kicsit sok volt, kirohantam a mosdóba, és hívtam a felmentő sereget."

Akinek van még hajmeresztőbb története, ne habozzon, ne méltatlankodjon, inkább írja meg!