horoszkóp

Randirémálom: "ő buzgón írt és számolt"

2008.12.29. 15:47

Az év utolsó randirémálma következik. Ezt Szilvitől kaptuk, aki az "Én nem akarok mindenáron férjhez menni" címet adta neki. Maga a blog ugyan pihenget az ünnepek alatt, de postaládánk folyamatosan aktív a ko.kola.blog@gmail.com címen. Várjuk tehát a történeteket, mint mindig!

"Ez egy nagyon régi sztori, de a mai napig megtörténik, hogy eszembe jut, és a mai napig nem értem.

A történet idején 22-23 éves lehettem – a munkám miatt gyakran jártam vidékre. Eleinte véletlenül adódott úgy, hogy többszáz kilométert ültem végig ugyan annak a sofőrnek az oldalán. Talán egy-két évvel lehetetett idősebb, jól eldumáltunk-röhögcséltünk út közben mindenfélén. Később már majdnem biztos voltam benne, hogy figyeli az autórendeléseket, és direkt kéri magát velem egy útra. Nem volt különösebben ellenemre; a srác jópofa volt, nem kellett átmennem az út túloldalára a külseje miatt, ha kiszálltunk a kocsiból, és szinte mindenről el lehetett vele beszélgetni.

Idővel persze szó került magánéleti kérdésekről is; mesélt a csajozásairól, de egy szót sem meglévő konkrét kapcsolatról. Akkoriban nekem sem volt senki komolyan a közelemben; a korábbi „futottak még” ügyekről elmondtam, amit gondoltam...

Amikor a meló végeztével aláírtam a menetlevelet és kiszálltam a kocsiból, mindig az a jó érzés volt bennem, hogy talán szert tettem egy barátra (a szó eredeti értelmében). Talán egyszer fordult meg a fejemben, hogy ha úgy adódna, hogy többet akarnánk egymástól, lehet, hogy nem sülne el rosszul... De igazából nem éreztem vad vágyakozást, és érezhetően neki sem támadtak ilyen gondolatai velem kapcsolatban.

Aztán egy következő út végén megkérdezte, hogy mit szólnék, ha végre nem csak „hivatalosan” találkoznánk, hanem amúgy is... Mármint úgy, hogy megihatnánk egy pohár bort - ami neki ugyebár a munkája miatt addig tilos volt –, és beszélgethetnénk ugyanúgy mindenféléről, mint eddig.

Talán az eddigiekből is világosan kiderült, de azért szeretném nyomatékosítani; a kapcsolatunk egészen addig a napig gyakorlatilag munkakapcsolat volt, félreérthető mondatok és gesztusok nélküli haverkodás. Se puszi, se munkaidőn kívüli találkozás, ráadásul akkoriban olyan fogalmak, mint sms, msn, skype és társai nem léteztek. Az interurbán hívásokat kedves, idegbeteg telefonközpontosok bonyolították két szomszédos település között is.

Találka létrejött, kabátlesegítés, zavart örömködés, hogy így azért mégis más, kaja, italrendelés és...

És minden átmenet nélkül belevágott a mondókájába. Elmondta, hogy egy 8 hónapos kislány apja, a felesége orvosi műhiba következtében meghalt a gyerek születése után néhány nappal. Korábban az anyóséknál laktak, és ő ott él most is a kicsivel, akit gyakorlatilag a nagyszülők nevelnek. Neki elege van a közös fedélből, meg az egyedüllétből is, de a körülmények miatt szóba sem jöhet, hogy odavigyen bárkit. A gyereknek viszont anya, neki meg nő kell. És arra gondolt, hogy erre a szerepre én lennék a legalkalmasabb.

A kettőnk fizetése elegendő lenne egy olyan albérletre, ahol hárman ellennénk. Mármint én „otthon” a kislánnyal, ő meg munka után valamikor, mert pluszmunkát vállalna, amíg én nem dolgozom. Papírt vett elő, és elkezdte kiszámolni, hogy kb. hogyan alakulna a rezsink, mennyit tudnánk félretenni. Kiszámolta, hogy nagyjából öt év múlva már nem csak egy saját lakásra jönne össze a beugró, hanem a szocpol, meg az én korom miatt is jöhetne a második – közös – gyerek.

A jövő hét elején lesz néhány szabad napja, akkor elmehetnénk bejelentkezni az esküvő miatt a tanácshoz, egy hónap múlva már házaspárként folytathatnánk/kezdhetnénk a közös életünket. Persze csak egy nagyon szűk körű lagzi után, mert neki özvegyként nem lenne illő nagy hejehuját csapni, meg sokba is kerülne. Lesz majd jegygyűrű is, de most inkább fogjunk meg minden forintot...

A kezdeti hülyénnézés után, éreztem, hogy lassan megdermedek a döbbenettől. Mit mondtam, vagy tettem én, amit ez az ember ennyire félreértett?! Akárhogy agyaltam, amíg ő buzgón írt és számolt, semmi nem jutott eszembe, legfeljebb az, hogy vagy én tébolyodtam meg, vagy ő... Ha jól emlékszem, annál a pillanatnál mertem először közbevágni, amikor ott tartott, hogy az építkezésben segítenének a kollégák, meg a régi katonacimborák is, csak legyen néhány rekesz sör, meg elég kaja. Valami olyasmit motyogtam, hogy nekem ez így nagyon korai, nagyon gyors, és ne haragudjon, de most inkább elmennék, mert nem hiszem, hogy én vagyok az, akit keres...

Kabátfelsegítés nuku, további közös utazások úgyszintén. Ez utóbbit nem bántam; ha úgy adódott volna, hogy „összesorsolnak” minket, valószínűleg én kértem volna másik sofőrt. Később visszahallottam, hogy panaszkodott néhány ismerősnek, mekkora átverős ribanc vagyok.

De azt hiszem, még mindig így jártam jobban..."