horoszkóp

A negyvenes szinglik az összes kirúgott pasit megbánják

2010.01.28. 19:09 Módosítva: 2010.01.28. 19:09

Még 2008-ban tett közzé bizonyos Lori Gottlieb egy terjedelmes cikket az Atlantic nevű magazin hasábjain nagyjából arról, hogy ő szingli, de már megbánta. Az írás hosszára tekintettel azt is gondolhatnánk, hogy a könyvvé való kiegészítés innentől kezdve már nem nagy ügy, de mégis majdnem két évbe telt a hölgynek, hogy elérkezzen mostanáig, amikor is a témának szentelt könyv megjelenés előtt áll. A cikk által kiváltott viharos visszhangból úgy gondolják, a téma egy filmet is megér, így a könyv filmjogait máris megvette a gyönyörű koponyájú Tobey Maguire.

Lori Gottlieb
Lori Gottlieb

Hát ha már ennyire fontos a téma, akkor nézzük meg kicsit részletesebben, miért is vált szingliellenes kirohanásával Gottlieb a feministák rémálmává. József Attila úgy írta meg élete egyik fő művét, hogy a Duna-parton ülve egy elúszó dinnyehéjat nézett. Az ihlető helyzet Lori Gottlieb esetében az volt, hogy egy parkban ült, és néhány éves kisfiát bámulta játék közben. A hölgy ugyanis megrögzött szingli, de gyermeket azért vállalt, egy ismeretlen spermadonor segítségével. Egy hasonló cipőben járó barátnőjével ott a játszótéren megállapították, hogy hát igen, ez az igazi idill. Aztán rögtön el is nevették magukat, mert persze, hogy nem ez. Eredetileg azt akarták ugyanis, hogy a gyerek mellett, sőt, előtt, legyen ott egy férj is.

Gottlieb szerint a szingli nők ott rontják el, hogy túlságosan magasak az elvárásaik a férfiakkal szemben. Ő maga is ezt tette: elképzelte magának a Nagy Őt, és még harmincvalahány évesen is képes volt szakítani valakivel csak azért, mert az illető valamiben nem felelt ennek az ideális képnek. Gottlieb tanácsa most már az szinglitársai számára, hogy félre a túlzott öntudattal, ne várjanak az igazira, a tökéletesre, hanem érjék be egy egész jóval, egy elviselhetővel.

Egy család és egy háztartás fenntartásához úgyse forró lánggal égő szerelem kell, hanem kompromisszumkészség, türelem, kitartás, ilyenek. Ne a lelki társát keresse senki házastársában, hiszen ha valóban összeházasodnak és beindul a családi élet, akkor onnantól kezdve az illetővel számlákról, részletfizetésről és pelenkázásról lesz szó, nem pedig az élet értelméről. Ha ő ezt felfogta volna akkoriban, akkor akármennyire is többet érdemelne a feministák szerint egy középszerű férjnél, nem szakított volna egyik elviselhető, de nem különösebben izgalmas barátja után a másikkal. Hanem kitartott volna valamelyik mellett és családot alapít vele.

De szakított mindegyikkel, és így negyvenen túl a néha még mindig randizgató Gottlieb úgy érzi, hogy olyan kevés az agglegény és olyan sok a nála fiatalabb és gyermektelenebb, tehát kívánatosabb nő, hogy számára már csak azok maradtak a férfiak közül, akik még az elviselhető kategóriába se illenek bele. Főleg arra tekintettel, hogy az illető férjnek egyúttal a kisfiú apjává is kellene válnia.

Gottlieb cikke és megjelenés előtt álló könyve tehát egy nagy leszámolás a szingli-életformával és azzal a feminista gyökerű hozzáállással, hogy "a legjobbat érdemled", illetve "ne érd be, csak a tökéletessel". Szerinte a negyven feletti szingli nők mindegyike bánja már, hogy visszautasította azokat a férfiakat, akikkel akkor hozta őket össze a sors, amikor még volt kit visszautasítani. Ha az illető újra jelentkezne, ezek a nők most már szó nélkül hozzámennének a kirúgott exhez.

De az egyszer kirúgott ex nem jelentkezik újra, mert felesége lett, gyermekei és talán nem felhőtlen boldogságban él, de még mindig jobban elvan, mint a gyermekét egyedül nevelő Gottlieb. Számára csak az maradt, hogy irigykedve hallgassa az urukra panaszkodó, férjezett asszonyokat. Akik persze állandóan zsörtölődnek, de igazából eszük ágában sem lenne átadni sok bosszúságot okozó férjeiket a magukat meggondoló szingliknek.

Hogy ebből milyen lesz a film, azt, gondolom, mindnyájan kíváncsian várjuk.