horoszkóp

A Nagy Őt az ember fotó nélkül is megérzi

2011.06.18. 21:11

Folytatjuk azon párok történeteit bemutató posztsorozatunkat, akik a Randivonalon találtak egymásra. A múlt héten egy olyan szerelmet mutattunk be, ahol a kezdő lökést többek között a jó helyesírás adta meg, Szilvi és Tamás története viszont azt mondja, hogy ha a Nagy Ő kopogtat, akkor azt az ember még e-mailen keresztül, fénykép nélkül is megérzi. A történet csokitortán és mécseseken keresztül vezet egy ijesztő dobozkáig, és teljes egészében alább olvasható. További hasonló sikertörténetekért, illetve egy kis randizásért pedig kattintson át a Randivonalra!

"A mi történetünk 2005 márciusában kezdődött, itt az oldalon. Én akkor még Szegeden, ő pedig Dunakeszin élt. Nem panaszkodhatom, sok levelet kaptam a férfiaktól, és bárki bármit mond, szerintem az ember megérzi, amikor a Nagy Ő keresi meg - legalábbis velem így volt. Mert annak ellenére figyeltem fel rá, hogy nem volt fénykép az adatlapján, így első körben a beállított "paraméterei" alapján tudtam tájékozódni. Ezek szerint (korban, magasságban) passzolt az elképzelésemhez, a bemutatkozása pedig szimpatikusnak tűnt.

Szilvi és Tamás
Szilvi és Tamás

Kb. két hétig leveleztünk, aztán eljött az első randi napja! Szegeden találkoztunk, beültünk egy cukrászdába, és soha nem felejtem el, hogy egy-egy nagy szelet csokitortát rendelt mindkettőnknek (én ugyanis csokimániás vagyok), és csak később merte bevallani, hogy egyáltalán nem szereti az édességet. Nagyon figyelmes és kedves volt, külsőre pedig olyan, amilyet vártam (mielőtt találkoztunk, küldött képet magáról). Ezután hetente találkoztunk, általában ő jött hozzám Szegedre.

Egy hónappal megismerkedésünk után már a közös albérleten gondolkodtunk, majd három hónap elteltével Pestre költöztünk. Minden gyorsan történt, viszont nagyon természetesen, magától értetődően. Az egyik legszebb emlékem pedig az, ahogyan az első közös lakásunkban várt: kinyitott minden ajtót, és mécseset rakott le a fal mentén, a bejárattól végig a lakásban. A mécsesek két irányba vezettek: a konyhába és a hálóba. A konyhában vacsora várt, a hálóban pedig leültetett az ágyra és elém térdelt, majd átnyújtott egy kis dobozkát. Kicsit megijedtem, mert az eljegyzést még túl korainak találtam, de szerencsére a közös lakásunk kulcsai voltak benne... Azóta már megtörtént az eljegyzés, sőt 2008. augusztusában össze is házasodtunk.

Ő azt mondja, hogy már az első találkozásunkkor pontosan tudta, hogy én leszek a párja..."