A múlt hétvégén hűtlenek vallomásait közöltük, ennek nyomán mára is akadt még valaki, aki a harmadik szemszögéből tud mesélni a megcsalásról. Illetve nem is egyről, hiszen Renáta rögtön azzal kezdi a levelét, hogy ő már többször is volt a harmadik fél. Amellett érvel, hogy nagy hiba ilyenkor erre a harmadikra kenni a felelősséget. Olvassa el Renáta levelét, aztán ha nem ért egyet, vagy egyébként szívesen mesélné el saját történetét, írjon a blog címére!

“Többször voltam már az a fél, akire azt szokták mondani: harmadik.

Az olyanokra, mint én, kiabálnak kígyót-békát, hogy mindig csak a nős-páros férfiakra hajt, pénzéhes, eltartatja magát, haszonleső.

Soha egyetlen-egyre sem hajtottam. Mindannyian udvaroltak, a szó legklasszikusabb értelmében. Láttam, hogyan válnak erős, önbizalommal teli férfivá attól, ahogyan az udvarlásukat fogadtam. Lassacskán beléjük szerettem. Amikor pedig szerelem volt, már szerető is lettem.

Először 17 éves koromban talált meg egy nős férfi. Már elmúltam 18, amikor ő először hozzám nyúlt. Most, már harmincon is túl vagyok és még mindig megtalálnak a nős pasik. Mindannyiukban volt valami közös. Otthon nem tisztelték, becsülték őket sokra. Családjuk számára csak egy önjáró pénztárca volt mindegyik. Ők adták az anyagi hátteret a bekényelmesedett életükhöz.

Minden egyes kapcsolatra jellemző volt, hogy összejöttek, összeköltöztek, megküzdöttek egymásért és/vagy egymással, összehoztak egy otthont (vagy fedelet, ami alatt élni lehetett), összejött egy-két gyerek, aztán mikor nyugodtan élhettek volna...

Akkor kiderült számukra, hogy az eddigi teendők és az életük "ügyintézése" elvonta a figyelmüket arról, hogy összeházasodniuk sem lett volna szabad. Nem figyeltek oda egymásra, csak egymás mellett éltek és közös ügyeik voltak. Nem együtt voltak, csak egy helyen.

A "beszélgetéseik" csak információmegosztás funkcióját töltötték be. Nem volt köztük értelmes véleménycsere.

Most úgy tűnhet, hogy általánosítok. Nem teszem.

Szeretőim házasságainak közös jellemzőit mesélem el.

Volt olyan, akitől évek óta külön szobában töltötte a felesége az éjszakákat és mégis borzasztó kiakadás volt a feleség részéről, mikor a férj bevallotta otthon, hogy máshol keresi a boldogságát. Volt olyan nő, aki egy üzenetből jött rá, hogy a férje nálam talált nyugalmat, tiszteletet, megértést és harmóniát. Mivel ott volt a telefonszámom, felhívott. Ő még meg akarta menteni a házasságukat. Volt olyan, aki elhagyta az asszonyt értem, de nem tudott a gyerekei nélkül élni és ezért visszament.

Úgy tudom, volt szeretőim egyike sem vált még el. Innen-onnan hallok róluk hírt. A házasságok - egy kivételével - mit sem változtak, a gyerekeknek megmaradtak a korábbról jövő tanulási nehézségeik, feszültségben és elfojtásokkal nőnek fel, kapcsolataikra rányomja a bélyegét az a minta, amit a szülőktől láttak.

Magukat felnőttnek mondó emberek, felelősség címszó alatt teszik tönkre a saját, a párjuk és gyerekeik életét pusztán azért, mert félnek kilépni a megszokásaikból. Még ha azok a megszokások kényelmetlenek, akkor is.

Saját magukat tették lelki impotensekké ezek a pasik. Nem tisztelték magukat, és ezt sugározzák a családjuk felé is. Mit kaphattak volna vissza tőlük?

Így hát maradtak a jól megszokott kis bilijükben, hiszen ha nem lötyögtetik, nem is olyan büdös és levegőt is kapnak, míg nem ér az orrukig.

Kifelé pedig elég a színház, elég ha, az ismerősök úgy látják, ők egy családként működnek, miközben házuk falain belül csak közös lakásba kényszerült emberek maradnak.

Amiben az én helyzetem változott, hogy feladtam az abban való reménykedést, hogy egy olyan férfit tudhassak egyszer magam mellett, aki egyszer volt olyan bátor, hogy kilépett a kínlódásból és megadta a családjának a lehetőséget arra, hogy újrakezdjék és megtalálják más mellett egy párkapcsolat nyugalmát.

Ha az én házasságomban, férjemmel vagy velem történne meg az, hogy egy elrejtőző probléma miatt beléphetne egy szerető, elgondolkodnék azon, hogy hol hagyhattunk akkora rést, ahová befért egy harmadik.

Remélem, nem lesz erre szükség, és nem lesznek megbeszélés nélkül hagyott problémáink.”