„Én sem tudom, hogy egy ilyen szituációban hogy lehet jól reagálni” - írta nekünk Tekla legutóbbi olyan posztunk kapcsán, amelyben egy majdnem nemi erőszakba fordult randit írt le nekünk egy olvasónk. Teklának ráadásul nem egy randija vezetett a kínos helyzethez, hanem a főnökével akart megbeszélni valamit. De hamar kiderült, csak ő nem volt vele tisztában, hogy igazából nem szakmai megbeszélésre, hanem szerelmi légyottra invitálták. Ha önnek is volt már tapasztalata hasonlóan nyomulós főnökkel, írja meg a történetet a Randiblog email-címére!

„Munka mellett jártam ki a főiskolát, majd friss diplomásként sikerült megkapnom akkori álmaim állását: egy nemzetközi vállalat magyarországi leányvállalatának pénzügyi osztályára kerültem. Érdekes munka, nemzetközi környezet, előrelépési lehetőség, magas fizetés…

Belevetettem magam a munkába, próbáltam beilleszkedni a csoportba. Már az első hetekben túlóráztam, ha kellett, elvállaltam a pluszfeladatokat is, igyekeztem a megbízható, nagy munkabírású, kompetens munkavállaló benyomását kelteni. Pont ez lett a vesztem. Elvállaltam egy pénzügyi fejlesztési projekt befejezést, ami már másfél éve húzódott. Egy hét alatt megcsináltam, büszke voltam magamra. Közben az osztályvezetőt, aki felvett, áthelyezték és új helyettest is kineveztek. Ezért és a nagyvállalati tapasztalatlanságom miatt nem volt furcsa, hogy a projekt megbeszélésre nem én vittem fel az anyagot, hanem az új osztályvezető és az új helyettes. Ez reggel volt, délben berobbant a szobánkba a projekt kanadai származású vezetője, hogy ki csinálta valójában az anyagot, beszélni akar vele. Mondtam, hogy én. Kikérdezett, ki és mi vagyok, hol és miket dolgoztam korábban stb. Mondta, hogy azonnal bevesz a többi nagy projektjébe is, mert ilyen embert keres már hónapok óta, azért jött le, mert a két új vezető hozzá sem tudott szólni a témához… Lebegve mentem haza, hiszem még a próbaidőm sem járt le, és máris be van biztosítva a karrierem.

Másnap reggel az osztályvezető azzal fogadott, hogy ki vagyok rúgva, a hónap végéig (másfél hét) még maradhatok. Az indoklás szerint nem vagyok csapatjátékos, de próbaidő alatt egyébként sem kell indokolni. Kétségbe estem, oda a nagy lehetőség. Felhívtam az kanadai projektvezetőt, hogy nem tudok részt venni a munkában, mert kirúgtak. Megdöbbent, azt mondta, hogy megpróbál segíteni, de most nagyon sok a munkája, találkozzunk munka után a portánál, és átbeszéljük a lehetőségeket. Mondtam, hogy OK, kb. hatkor végzek.

Már várt, mire leértem és azzal kezdte, hogy nyugodjak meg, mindent meg lehet oldani, van más leányvállalata is az anyacégnek Magyarországon, átbeszéljük, mit lehet tenni. Kikísért a kint várakozó taxihoz, beültünk, rám villantott egy megnyerő mosolyt, majd elhangzott az a mondat, ami miatt ezt az egészet leírom: „Will we manage it at your place or mine?” Először azt hittem, rosszul hallok, vagy a kanadai angolban ez a mondat talán mást jelent. Hozzád vagy hozzám?! Mi történt itt? A döbbenettől szóhoz sem jutottam, csak habogtam valamit, hogy nem értem. Erre megismételte és közben megfogta a combom, nehogy félreértsem a helyzetet.

Addig még csak utalás sem volt köztünk ilyesmire, én tisztán szakmai megbeszélésre számítottam. Fiatal voltam és naiv, teljesen lebénultam. Közben ő bemondta egy szálloda nevét a taxisnak. Végül eldadogtam, hogy én a karrierem lehetőségeiről akartam beszélni vele, nem az ágyába bújni. Erre azt felelte, hogy csinos, intelligens lány vagyok, és tudja, hogy éppen másoddiplomára készülök, az ő családja meg a felesége munkája miatt Prágában él. Nagyon szimpatikus vagyok, és szerinte az lenne a jó megoldás, hogy bérel nekem egy lakást, fizeti a tandíjamat és a megélhetésemet a suli alatt és persze időnként meglátogat majd. Közben még mindig a combomat markolászta, és egyre közelebb húzódott, nem tudtam eltolni a kezét, nem akartam dulakodni egy taxiban, egyre jobban kétségbe estem.

Mire megérkeztünk a szállodához, már azon gondolkodtam, hogy kipattanok a taxiból és elfutok valamerre. Ez egy magas színvonalú, de külvárosi szálloda volt, azt sem tudtam, hol vagyunk pontosan, az odaúton nem a helyszín megfigyelésével voltam elfoglalva és ekkor, a kilencvenes évek közepén még nem voltak elterjedve a mobilok, így segítséget sem tudtam hívni. Talán a pánik miatt, de eszembe sem jutott, hogy a recepcióstól is kérhetnék segítséget, csak annyit sikerült kinyögnöm, hogy innék valamit, így hagytam, hogy bekísérjen a földszinti bárba. Az italtól valamennyire összeszedtem magam és az is segített, hogy közénk került egy asztal, így újra elkezdtem dadogni, hogy nem erre számítottam, és ilyen szituációba még soha nem kerültem, és köszönöm, de nem kívánok élni az ajánlatával. És hogy mennyire megdöbbentett, hogy egyáltalán ilyennel állt elő. Erre ő nézett rám döbbenten, hogy miért, mire számítottam, amikor meghívott munkaidő után egy magánbeszélgetésre?

Végül sikerült valamennyire normális mederbe terelni a beszélgetést, és megértette, hogy semmilyen formában sem akarok a szeretője lenni. Ekkor már örültem, hogy csak másfél hétig kell még bejárnom a céghez, és remélhetőleg nem futunk majd össze, a projektmegbeszéléseken már amúgy sem kell részt vennem. Máig nem tudom, hogy pontosan mire gondolt, amikor azzal zárta le a témát, hogy ha referenciaszemélyt kell megadnom az önéletrajzomban, nyugodtam adjam meg az ő nevét és elérhetőségét. Végül hívott nekem egy taxit, amivel hazamehettem.

Szerencsére hamar találtam új munkát, igaz, teljesem más területen. Viszont azóta messze elkerültem minden félreérthető helyzetet a kollégákkal és a mai napig nem tudom, hogy ez a szitu csak neki volt természetes, vagy tényleg nekem kellett volna tudnom, hogy mire számítsak."