„Ej, hát az idézett cikk szerint nem vagyok egyedül a túlkoros szüzesség problémájával?" - ezzel a mondattal kezdi a levelét Szilvia, és természetesen arra a posztra utal, amelyben a 25 éves Marianna leírja, milyen érzés társat keresni, ha az ember még szűz. Szilvia szellemesen megírt és lefegyverzően őszinte levelében rátesz még egy lapáttal, mivel, amint maga is írja, ő Mariannánál régebb óta várja, hogy összejöjjön az első együttlét, hiszen betöltötte a harmincat. Már eddig is jó sok levelet kaptunk a témában, de ha ön még nem írt nekünk, most sem késő: várjuk a témával kapcsolatos tapasztalatokat, sztorikat, tanácsokat a Randiblog email-címére!

„Nálam - több okból is - cifrább a helyzet, mint a levélíró nőnél. Először is, már 30 éves vagyok, így már aztán semmivel ki nem magyarázom, ha kiderül. Másodszor, én bizony szorgosan próbálkoztam vagy jó 10 éven keresztül - hiába.

Gimnáziumban kövér voltam, fogszabályzós és kegyetlenül okos, mivel gyakorlatilag kiközösítettek, még rá is tettem erre egy lapáttal a daccal, szóval... De egyetemre kerültem, lefogytam, lettek normális barátaim, egy év alatt kikupálódtam, a fiúk/férfiak is felfigyeltek rám, én is rájuk, be is indultak szépen a dolgok:

- első majdnem szeretőm mellettem döbben rá, hogy homokos, de előtte nem átallotta az én szüzességemre rákenni a "harcképtelenségét" - részéről heppi end lett a sztori, mert egy csoporttársam pasijának a karjaiban landolt...

- a második majdnem szeretőm vallásos lelkiismerete miatt nem bírta velem megcsalni a - micsoda röhej! - szintén szűz menyasszonyát, majd három hónapos szenvelgés után felcsinálta minden lelkiismeret furdalás nélkül az egyik barátnőmet...

- ekkor arra gondoltam, egye görcs, buli, pia, az első jelentkező vihet - na a vége az lett, hogy kiraboltak. Így utólag belegondolva, örülhettem, hogy ennyivel megúsztam...

Ez után jött két év a pszichológusnál, mert azt gondoltam, velem van a baj, valamit biztosan rosszul csinálok. Ez időtartam alatt csak az elején szüneteltettem a pasizást, aztán újult erővel nekivágtam. De már 20 fölött jártam, és ekkor kezdtem tapasztalni az „én még szűz vagyok" mondat hátrányait.

A fiúk/férfiak reakciója az alábbi csoportokba volt osztható:

- milyen szép, hogy őrzöd a tisztaságod az igazi szerelemnek - majd balfenéken elpályáztak örökre.

- ó! - majd balfenéken elpályáztak örökre.

- vetesd el előbb mással - majd balfenéken elpályáztak örökre.

- finom vagy kevésbé finom jelzése annak, hogy mekkora lúzernek tartanak - majd balfenéken elpályáztak örökre.

Pszichomókus terápia/tanácsadás után megállapította, hogy minden kerek bennem, fiatal vagyok még, tudjam be az eddigi kudarcaimat az életforma-váltásnak (kisfaluból nagyvárosba), a fiatalságomnak és az önkeresés szükséges állomásainak. Ez legalább megnyugtatott s kicsit visszaadta az önbizalmam.

Na mondom, legközelebb biztos sikerül, és fél év múlva már fülig szerelemes is voltam - a legjobb barátomba, aki erről mit se sejtett, természetesen barátnője volt, én pedig ezúttal valóban lúzer módon majd három évig szenvedtem-ábrándoztam ebben a helyzetben. Hozzátartozik, hogy ebben az időben rendszeresen besegítettem fesztivál és buli szervezésekben: rakat külföldi zenész-művész, jobbnál jobb pasik.

Mikor láttam, hogy legjobb barátom sose hagyja ott barátnőjét s én meggebedhetek a viszonzatlanságban, arra gondoltam, majd itt terem némi babér, van miből rózsát szakajtani... Na ja, már ha valaha is nőnek néztek volna. Pedig azokban az időkben a legjobb formámban voltam, de valamiért mindig az „anyjuk" lettem. Pedig volt, akiket a leszervezett körturnéra kísértem, vagy éppen nálam kötött ki, mert elnézte a repülőjegy dátumát - és mereszthettem akármekkora boci szemeket, lehettem kétértelmű, egyértelmű, direkt, indirekt - végül mindig mást döntöttek meg.

Pedig akkor már rég feladtam a romantikát, az összes ábrándom.

Hogy még komikusabb legyen a helyzet, az egyik visszajáró banda basszgitárosáról azt hitték, hogy szeretőm, és párhuzamosan futtatom az egyik szervező sráccal. Na hát nem, de sose cáfoltam, nekem csak jót tett, mert mondom, ha legalább egyszer majd valaki tényleg akar, simán behazudhatom, hogy már volt. A legtöbb nő ismerősöm amúgy is azt mesélte, hogy a faszik jó része észre se veszi, túlkorosan már felesleges megmondani.

Na hagyjuk, 25-26 évesen végre állandó munkám lett, fesztiválok abbamaradtak, egyetemnek rég vége... én meg még mindig... Jött az internet, sok debil, én is kaptam a faszverős ajánlatokat, de abból nem kértem, mert nem fantom farkat akartam. Még abba is belementem egyszer, hogy csak azért találkozzak valakivel, hogy egyéjszakás hancúr legyen belőle - ha csak ici-pici vonzalmat is érzek, vagy legalábbis semmi undort. Sose tudtam meg mi lett volna, nem jött el... Jártam társkereső programokra is, két remek havert szereztem, az egyiknek azóta esküvői tanúja is lettem. Persze finnyázhattam volna, hogy ha nőként nem kellek, akkor barátnak se kelljek, de abban bíztam, talán valamelyik facér haverja/kollégája összejön...Majdnem így lett.

És miért nem? Á, nem, nem mondtam meg az újabb lovagnak se, hogy 27 és fél évesen még mindig nem, nehogy elfusson. Egyszerűen a döntő helyzetekben leblokkoltam, zavarba jöttem, csuklani kezdtem, valahogy nem jött össze, és azt hiszem, megunta. Mikor már éreztem, hogy kezdek az idegeire menni ezzel a balfékséggel, mégis bevallottam neki, hátha megérti és segít „átlépni" a problémán. Á, balfenéken el...

Depressziós lettem, pszichomókus újra, aki újra arra lyukadt ki, hogy semmi problémám, se családi traumám, és tulajdonképpen nem érti, mert ilyen egészséges, intelligens, kerek páciense sose volt. Én se értem, de már 30 vagyok, elkezdtem hízni, a reményem meg eléggé elfogyott, hogy valaha is jut nekem az élet legjobb játékából. Mert míg számos barátnőm azon rinyál, hogy ők mindig csak arra kellenek a pasiknak, csak a nőt látják bennük, az embert nem, nálam pont fordított a helyzet: emberi oldalamat messzemenően tisztelik és szeretik, de a nőt sose veszik figyelembe, s a végén még arra se kellek.

Szar ügy. De ezek szerint nem is olyan kivételes. (Sovány vigasz, mondhatom.)"