Azt írta nekünk Lívia, hogy ahhoz a poszthoz szeretne hozzászólni „amiben többen is arról írnak, hogy vajon helyes-e elmondani a párunknak, ha valaki más megtetszik”. Ott a konklúzió az volt, hogy jobb mélyen hallgatni arról, ha párunkon kívül máson is megakad a szemünk, de Lívia más véleményen van, azt mondja, az ő kapcsolata nem így működik. Igen, egy nyitott kapcsolatról van szó, egy ilyennek a meglepően őszinte és lényegre törő leírását olvashatja alább, de persze a Lívia álnevet ezúttal is mi választottuk a levél beküldőjének. Ha hozzászólna, ön is szívesen megírna valamit, küldjön üzenetet a Randiblog email-címére!
„Az én párkapcsolatom nem konvencionális, mondhatjuk úgy is, hogy nyitott. Sokan lenézik, elítélik az ilyen kapcsolatokat, holott még nem volt részük benne. Eddig még nekem sem, a mostani fél éve tart és egyelőre kitűnően működik, komolyabb vitánk még soha nem volt.
Nálunk nem lehet kérdés, hogy elmondjuk-e, ha valaki megtetszik; természetesen! Szeretné kipróbálni egyszer? Rendben, csak mondja el. A részleteket is tudni akarom. (Persze ez két irányban működik, ha nekem jön egy fellángolás, ugyanúgy elfogadja, sőt sokszor meg is osztjuk az új élményt, ez a harmadik féltől függ).
És hogy miért csinálom? Sokan mondják, hogy ilyen formában nincsenek valódi érzelmek, nem szeretjük egymást. Ez egyszerűen nem igaz. Korábbi saját és baráti körben látott tapasztalatok alapján elmondhatom: a legtöbb kapcsolat ott bukik el, hogy összekeverjük a szeretetet, a szerelmet a birtoklásvággyal. Mi úgy gondoljuk, a másik nem a tulajdonom, megadom neki azt a szabadságot, amire vágyik. Miért ne tehetném ezt meg neki és vice versa?
Ehhez persze nagyfokú bizalom kell a másikban és önmagunkban is. Biztosnak kell lennem benne, hogy ez egy játék, és este visszajön hozzám, ahogy én is hozzá. Mert szeret, mert kötődik hozzám, mert nem talál még egy olyat, mint én. Nincs helye féltékenységnek, önbizalomhiánynak, birtoklásvágynak. Ez mind önző dolog.
Felmerülhet a kérdés, miért nem vagyunk „elég” a másiknak, miért van szükség más izgalmakra. A „megcsalás” minden kapcsolatban szóba kerül. Egyszerűen így működünk, az ember nem monogám lény, ezt el kell fogadnunk. Érzelmileg kötődünk egymáshoz, testileg is, persze. De miért jobb az, ha a másik háta mögött, titokban kalandozgatunk, majd a szemébe hazudunk annak, akit szeretünk, számon kérünk, vádaskodunk? Később pedig kiderül, hogy a bizalom elbukott mindörökre, a kapcsolat vegetál, majd meghal. Én személy szerint jobban szeretem, becsülöm, ha az őszinteség uralkodik, cinkosokká válunk, így az érzelmi kötődés megnő.
Ez bűn? Lehet. De ki dönti ezt el? A vallás, a társadalom? Elég felnőttnek érzem magam, hogy eldöntsem, mely normák érdekelnek és melyek nem. Szerintem ezzel nem ártunk senkinek, mindenkinek magának kell megtalálnia az utat, amit követ. Számomra a birtoklás, a „bebörtönzés” és a későbbi hazugságok nem az. Természetesen nem állítom, hogy ez az egyetlen helyes megoldás, ez csak egy vélemény, nálam működik.”