Szerencsére az elmúlt napokban sem kongott az ürességtől a Randiblog postaládája: rengeteg vélemény, hozzászólás és történet érkezett most is. A legtöbben egy korábbi levélíróra, Ákosra reagálva írtak, ő arról panaszkodott, hogy nemhogy barátnője nem hajlandó dolgozni, úgy veszi észre, a nők többségének szintén nem fűlik a foga a munkához. A sok-sok válaszemail közül az alábbi ötöt találtuk a legérdekesebbnek, de köszönjük mindenkinek, aki írt! Van, aki azt vitatja, hogy a férfiak szerint tényleg az-e az álomnő, aki dolgozni szeretne, és azt állítja, hogy a férfiak nem becsülik meg a nők munkáját, mások a dolgozó nő, illetve a munkanélküli nő és férfi szemszögéből írtak. Reméljük, így valamivel teljesebb lesz a kép, de ha úgy érzi, van még mit hozzátenni, írja meg gondolatait, tapasztalatait a Randiblog email-címére!

Ágnes

„Ahogy a posztok általában az „amiért igenis van jogom rinyálni” bemutatkozással kezdődnek, én sem teszek másként, bemutatkozom. 26 éves, diplomás, nyelveket beszélő, művelt, humoros, jelenleg külföldön, marketing területen dolgozó, sikeres, csinos, vidám csaj vagyok. Rendezett környezetben élek és tudok főzni is. Önreklám vége.

A főiskola alatt több pasival laktam együtt albérletben, köztük az akkori párommal. 4:1 arányban a hímek javára, gondolom, mondanom sem kell, hogy úszott a lakás a ganéban. Kajamaradék, ruhakupac mindenütt, de hát az úgyis mindegy, hiszen visszük haza anyucihoz hétvégén (bár volt mosógépünk, de azt csak én tudtam használni ugye). Én dupla szakot végeztem, szóval egész nap suliban voltam, plusz a különböző szakgyakok és meló miatt nem sok energiám maradt, bár egyre sikeresebb voltam a tanulmányaimban és a munkámban is. Se a pasim után, nemhogy még a többiek után nem volt kedvem takarítani, főleg, hogy alig voltam otthon, ergo nem én termeltem a szennyesdombot, meg a morzsalabirintust, hanem ők, melókeresés címén. Konfliktus emiatt nem volt, hamar takarítónőt fogadtuk, tök megérte.

A baráti társaságban azonban ez hatalmas felháborodást váltott ki a több éve párkapcsolatban állók körében, de ami nagyon megdöbbentett, az az, hogy ez mind a fiúk, de mind a lányok részéről is kizárólag rám irányult, hiszen én vagyok a nő, nekem kell takarítani, mindegy, kinek mennyi szabadideje van és kinek nincs, ki csinálja a kupit és ki nem.

Persze néhanapján én is kipucoltam a lakást, de a párom, nemhogy megköszönte volna, észre se vette, és egy perc alatt összerumlizta az egészet. A munkámat se volt képes soha elismerni, sőt leginkább úgy tett, mintha azt sem tudná, mit csinálok, vagy egyszerűen csak leszólta azt, hogy az nem ér semmit. De a bezzegezés a haverok csajaira, hogy azok milyen háziasak és rendesek, állandóan ment, társaságban, a család előtt, az ágyban…

A kedvencem az egészben az, hogy ezek a csajok valaha extradögös, okos bombanők voltak, de mára lelakott ténsasszonyokká váltak, és itt 30 év alatti lányokról van szó. Ezeket a párom szerinti „álomnőket” orrba-szájba csalták a pasijaik a szemük előtt, nem egyszer rám is hajtottak ezek a hős daliák az én pasim szeme előtt. Mindig az volt a duma, hogy jaj, a csajom dögfáradt egy gyors numerára, meg már nem ad annyi magára blablabla. Utáltam ezeket a jó asszonyokat, amiért ők az etalonok, de sajnáltam is őket nagyon, de leginkább csak össze voltam zavarodva. Ha ugyanígy beállok a sorba, és jó asszony leszek, odébbáll a pasi, de ha nem, akkor meg a klasszikus nő kell neki. Ez mind egyszerre lehetetlenség fizikailag és érzelmileg is, de ezt az evidenciát nem látja egy pasi sem. Próbáltam, kerestem, de egy ilyet sem találtam.

A kapcsolatnak azóta persze vége lett, és egy közel egy évig tartó párkeresésbe kezdtem. Olyan hatalmas igényekkel indultam neki a projektnek, miszerint az illető képes legyen annyit leadni a büszkeségéből, hogy ne csináljon presztízskérdést abból, hogy melyikünk melója a jobb, vagy hogy ki szervezi le a hétvégét, és legyen annyira nyitott (hihetetlen, hogy ezt a szót kell használnom, pedig ez a szomorú igazság), hogy heti két mosogatást, meg egy teregetést bevállaljon fintorgás nélkül.

Nos, ez a vállalkozás kudarcba fulladt, mert akárhányszor felmerült ez a téma randin, vagy csak egy szimpla baráti beszélgetés során, minden pasi kiakadt az első pillanatban, hogy hová tart ez a világ, hogy felborultak a szerepek manapság, nem tudják a nők, hol a helyük, és különben is mikor lettem ekkora feminista picsa. Aki nem így reagált, az általában velem értett egyet, de azért a mondandója végére mindenki odabiggyesztette, hogy: na de hát azért jó anyáink tudták, mi a járás.

Egy év után feladtam, és külföldre költöztem, a jelenlegi párommal tökéletes a harmónia, ha ő főz, én elmosogatok, ha ő kimos, én kivasalok, így teljes az egyensúly és senki sem dögfáradt egy bármikori numerára. Ez ilyen egyszerű. Persze ilyenkor mindig megkapom, hogy na, mi van a magyar dákó már nem is jó? Hát most mit mondjak erre. Egy ideig voltam óvónő is, és döbbenten tapasztaltam, hogy már a három évesek is ismerik és használják azokat az alapvető kifejezéseket, amelyekre az átlag magyar férfi képtelen. Kérem, köszönöm, ez kedves tőled, szívesen. Ezek mindig működnek. Amíg egy minden elvárásnak megfelelő, minden igényt teljesítő szupernő robotot nem sikerül létrehozni, legalább becsüljük meg azt, akink van.”

Alíz

„Kezdjük azzal, hogy olyan férfit keresek, mint Ákos. Intelligens, nagyratörő, sikerorientált, céltudatos, humoros, legalább velem azonos anyagi körülményekkel rendelkezik, elviseli, ha a munkaidőm 5-kor nem ér véget, és amikor hazaérek, hozzámbújik vagy éppen széttép. A külsőségekről már nem is beszélek. Ha jól értelmeztem, Ákos pont ilyen, vagy legalábbis ezt gondolja magáról. Amikor egy ilyen embertől azt hallom (vagy olvasom), hogy nem talál megfelelő partnert, csak egy otthon lábat lógató cicababát, akkor felteszem a kérdést, hogy ugyan miért is nem találkoztunk eddig? Aztán hamar megértem: hiába gondolom azt, hogy egy csinos, okos, művelt, (stb.) jó nő vagyok, főzök-mosok-takarítok, mivel emellett még szeretek dolgozni (és gondolkodni) is, na meg kikapcsolódásra oly kevés időm van, soha, sehol nem fogunk összefutni. Ez egy ördögi kör, nem érek rá egész nap mosolyogva arra várni, hogy megtaláljon a hercegem... Nagy kár, így maradnak a kompromisszumok.”

Ágota

„Furcsa volt ezt az írást olvasnom úgy, hogy a nemdolgozó nők táborát erősítem, miközben nem érzem magam haszontalannak. Lassan 13 éve élünk együtt a kedvesemmel, 32 éves vagyok. Ez idő alatt 6 évet dolgoztam, majd több tanfolyamot is elvégeztem, amire lehetőségem nyílt, mert akkoriban több pénzt kaptam így, munkanélküliként tanfolyamokra járva, mintha dolgoztam volna. Hiába van érettségim, sajnos az gimnáziumi, és az OKJ tanfolyamok sem érnek semmit. A mai világban maximum árufeltöltő lehetnék, vagy ki tudja, talán még az sem, nettó 65 ezerért.

A férjem viszont keményen dolgozik egy multinacionális cégnél, középvezetőként, naponta 12-13 órát távol tölt az otthontól, utazással együtt. Tudom, vannak, akik ennél is többet dolgoznak, de neki ez is éppen elég, és jólesik neki, hogy munka után nem kell még egy csomó házimunkát végezni, mert ha én is dolgoznék, meg kellene osztani.

Persze a mi esetünk teljesen más, mint egy friss párkapcsolat, mindent közösen és a szüleim segítségével teremtettünk meg, szóval nem érzem magam kitartottnak.”

Adrienn

„Én is munkanélküli nő vagyok, de én igenis teszek ellene. Sok-sok interjún voltam már, de a legtöbb helyről még visszajelzést se kaptam. Az én párom is tisztességesen dolgozik, nem keres milliókat, de ki tud segíteni, ha anyagi bajban vagyok. De én már nagyon szeretném viszonozni ezt a rengeteg dolgot, amit tett értem, és legfőképpen azt szeretném, ha büszke lehetne rám. De mivel egy kis poros falun lakom, egyre kevesebb a lehetőség a munkaszerzésre. Összeköltözésre még nincs pénz, ahogy arra sincs, hogy én a fővárosba költözzek egy albérletbe. Pedig a városban ha valami ócska melót is, de biztosan találnék. Most egy ördögi körben vagyok, és fogalmam sincs, mit kéne tennem, mit tehetnék. Ezzel kapcsolatban is, ha valakinek van véleménye, tanácsa, nagyon szívesen fogadom őket.

Visszatérve Ákos levelére: ahogy ismerem az ilyen szituációkat, a gazdag és elfoglalt férfiak mással nem is tudják boldoggá tenni a párját, csakis pénzzel, és nyilván nem véletlenül a buta és lusta libák ugranak az ilyen pasikra. Én barátom is rettentő elfoglalt ember, én meg itthon ülök, és még nem is találkozunk minden nap, sőt minden héten sem. De engem megőrjít a szituáció. Kaptam már sok szép dolgot tőle, de engem nem ezek éltetnek. Normális, pénzügyileg és egymásra szánt időben is kétoldalú kapcsolatot szeretnék.”

Ádám

„26 éves férfi vagyok és egy komoly, több, mint 3,5 éves kapcsolaton vagyok túl (már rég), és azóta bőven, már bő 1,5 éve benne egy másikban. Sajnos az élet (nem állítom, hogy nincs közöm a dolgokhoz valamiképp nekem, de inkább az élet) úgy hozta, hogy nagyjából az iskolák végezte óta munkanélküli vagyok.

A lezárt, régi kapcsolatomban volt két munkahelyem is egy rövid időre, de a gazdasági válságra hivatkozva mindkettő megszűnt... jó kis kamuindok, nem is ez a lényeg. Mert nem azon akarok ömlengeni, esetleg nem amiatt akarom magam sajnáltatni, hogy nincs munkám. Pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy legyen, sőt! Mert hiszem, hogy nem egy ember kell ahhoz, hogy egy család működőképes legyen. És ezzel nem csak az ország gazdasági helyzetére célzok, hanem az egyénekre is. Hisz' mindkét félnek jó, ha munka után otthon találkozva elmesélhetik egymásnak a napjukat. Sajnos ezidáig ez kevésbé sikerül nekem.

A bizonyos első kapcsolatom a harmadik csodálatos év elején csapott le, mint villám abból a bizonyos derült égből egy romantikus jövőképemre, hogy „na, lassan a testtel”. Bár később végülis úgy nyilatkozott, nem a munkanélküliség miatt, de én mégis tudom, hogy bizony amiatt elhagy. Csűrtük-csavartuk még, de a nyilvánvaló hangulatváltozás okán hamar elapadtak az érzelmek, és mindenki ment, amerre látott. Hozzáteszem, hogy nagyon jóban vagyunk most is. És az illető (valamint a családja is) rettentően munkamániás. Nem is hibáztatom ezért, sőt: mindenki másmilyen.

Aztán van ez a kapcsolatom. Nem ez, hanem A kapcsolatom. Minden egyes pillanata álom, tényleg, nagyon jól megvagyunk, minden működik benne, ahogyan annak működnie kell. Csakhogy a sors úgy hozta, hogy önállósodnunk kellett, én meg ugyanúgy (és azóta is) állástalan voltam. Ő szerencsére éppen szerzett egy biztos munkát, összeköltöztünk, és technikailag egyedül, ő eltart. Nem érzem magam emiatt kellemetlenül, mert voltaképp az egészséges emancipáció híve vagyok. Sokkal inkább aggaszt a volt kapcsolatomból származó tapasztalat.

Sokat morfondíroztam, hogy vajon egy idő után újra meg fog-e ez történni. Nyilván ezt végképp nem akarom, és sokat beszélgetünk róla, mert azért néha félek. De mindig megnyugtat, és tudom, hogy őszinte, és nem csak megnyugtat, hogy „óóó, persze, hogy veled maradok mindörökre”. Nem, komolyan gondolja. Véresen komolyan! Olyan végletekig is elmentünk beszélgetésekben, amikbe ép eszű ember nem menne. Ha megcsalnám, ha soha nem lenne munkám, ha ez, ha az, és semmi okot nem talált, hogy bármikor is elhagyhasson. Nem zavarja, hogy nincs munkám, és az sem zavarná, ha nem keresnék minden nap, és nem akarnék dolgozni sohasem. Hisz nem a pénzemért szeret (szeretne), hanem azért, aki vagyok. Sok barátom mondja, hogy egy kivételes nővel hozott össze a sors; igazat adok nekik.

Csodálatosan éldegélünk együtt, a pénzből frankón kijövünk, az egészet egyre jobban élvezzük, jobb már tényleg csak akkor lehetne, ha találnék végre munkát. Lehet, hogy csak szerencsém van, és tényleg ennyire szeretve vagyok – mert bizony ismerek olyan réteget, akik eszük ágában se maradnának ilyen emberrel. Én nem akarok eltartott lenni, nem akarom ezzel kényelmetlen helyzetbe hozni. És néha amikor megint felizzik bennem a... hát nevezzük pániknak, mert azért bennem van a gondolat, sosem ültetek ezzel bogarat a fülébe.

És így mondhatni áldom az első kapcsolatomat azért, hogy vége lett, mert különben nem kerülhettem volna bele ebbe a másodikba.”