„Természetesen én is rendszeresen olvasom a Randiblog leveleit, és sok érdekes történettel találkoztam. Két dolgot szögeznék le így gyorsan a levél elején: 1. Látássérült vagyok, szinte semmit nem látok. 2. Még mielőtt valaki azt hinné, ez nem egy „szegény én, jaj, de rossz nekem” típusú levél, amiben sajnáltatom magam. Ennek ellenére lehet, hogy néha úgy fog tűnni, viszont én csak a tényeket írom le” – ezek után sok bevezető szöveget nem is kell hozzátennünk Konrád álnevű olvasónk leveléhez. Nagyon sok érdekeset írt meg magáról és a látássérültekről, hol elgondolkodtatóan, hol viccesen – a szmájlikat kiszedtük a szövegből, de így is egyértelmű, mit kell komolyan venni és mit nem. Messze ez a hónap legérdekesebb olvasói levele a Randiblogban, ha valamit hozzá szeretne fűzni vagy reagálna, kérjük, írjon nekünk egy emailt a szokásos címre, mindenkinek a történetére kíváncsiak vagyunk!

„29 éves vagyok, és Budapesten lakok. Van munkám, ebből adódóan rendszeres havi jövedelmem, hetente többször sportolok, futás, súlyzózás, stb, tehát mondjuk valahol Brad Pitt, és a Notre Dame-i toronyőr között vagyok félúton. Mindezek tetejébe még olvasni is szoktam (könyvet), filmet nézni, zenét hallgatni, tudom használni, és ha szükséges, akkor javítani is a számítógépet, jól közlekedek, az ország bármely pontjára simán elmegyek elmondás alapján. Nem iszok, nem dohányzok, nem bulizok, nyugodt, romantikusnak mondható, türelmes természetem van, sokszor már-már az értelmetlenségig toleráns tudok lenni a párommal, ha van. Önfényezés vége!

Amit az emberek nagyrésze nem ért meg, vagy nem akar megérteni, az az, hogy a látássérült emberek is ugyanolyan emberek, mint bárki más. Mivel ugyanolyan emberek, ezért ugyanúgy 1000 féle stílusú, viselkedésű van köztük is. Van, aki nehezen tudja feldolgozni, hogy nem lát, ezért roppant dühös, és tele van tüskékkel a külvilággal szemben. Ez legtöbbször úgy nyilvánul meg, hogy egy igazi bunkó, mindenkivel ellenséges, és durva. Ezúton kérek helyettük is elnézést azoktól, akik már átélték ezt!

Valahol meg is tudom érteni, ha egy olyan ember, aki nyitott lenne esetleg az ismerkedésre, egy ilyen találkozás után szintén bezárkózik. Erre lehet mondani, hogy nem szabad általánosítani, de ez nem ilyen egyszerű, mindenki általánosít, egyetlen ember alapján megítél több tízezer másikat. Mert sajnos általában így gondolkodunk mi emberek, és nagyon hamar gyártunk előítéleteket, mert az a legkönnyebb.

Ismétlem, nincs külön világ, felturbózott érzékek, ez nem betegség, hanem egy állapot, tehát nem fertőző, és még sorolhatnám. Amennyiben mégis valaki ragaszkodik a „vakoknak külön világuk van” elméletéhez, akkor neki üzenem, hogy mindig nálam van a saját, külön bejáratú dimenziókapum, nyugodtan beléphet rajta. Az eddigi kutatások szerint egy bolygón élnek emberek, ez pedig a Föld, és a Slidersen, meg 1-2 ilyen témájú sci-fi filmen kívül a párhuzamos világok létezésére nincs egyértelmű bizonyíték, nem hogy átjáró azokba.

Sajnos a médiában rengeteg tévhit, és rossz információ kering a látássérültségről, amelyet ő bőszen át is ad az embereknek, amit ők készpénznek vesznek, hisz amit a tévében mondanak, az csakis igaz lehet.

Mint már mondtam, nincs külön világ. A látássérültek nagy része is ugyanúgy dolgozik, vezeti a háztartást, sportol, szórakozik, csak annyi a különbség, hogy néhány dolgot másképp tud megoldani, mint aki rendesen lát. Persze vannak dolgok, amik abszolúte kiesnek, ilyen például a jogsi, vagy a célbalövés.

Az emberek 90%-a szinte semmit nem tud ezekről a dolgokról, amit pedig igen, azt rosszul, hála a már említett médiának. A legrosszabb viszont az, hogy ők ebből kiindulva alkotnak egy téves véleményt, elképzelést, amihez aztán foggal-körömmel ragaszkodnak. Az emberek nagy részének alapvető tulajdonsága, hogy ha nem is fél, de tart az ismeretlentől, fél kilépni a komfortzónájából, nem igazán nyitott az új dolgokra. Igaz ez a vakságra is.

Mivel én nem vagyok egy bulizós fajta, ezért az az ismerkedési forma kiesik. Az utcán sem a legkönnyebben megy a dolog, mert tulajdonképpen egyrészt mi alapján megyek oda bárkihez, ha nem tudom, hogy hogy néz ki, ezáltal nem tudom megbecsülni a korát, stb? Meg, ha valaki segít, őt egyből támadjam le, hogy „na, légyszilégyszi, ismerkedjünk már, gyere el velem randizni”? Persze volt már, aki így adta meg az elérhetőségét, és a mai napig beszélünk, barátok vagyunk.

Még jó, hogy van egy csomó internetes társkereső, így hát elvileg nincs veszve minden. Első körben egy egyszerű, ám de fontos kérdést kell eldönteni:

Vajon beleírjam-e a hirdetésbe, hogy nem látok, vagy ne?

  1. Beleírom, így aki elolvassa az adatlapomat, egyből fogja tudni, hogy mi a helyzet, és ha rámír, akkor ennek tudatában teszi. Lehet, hogy így tizede annyian, vagy még kevesebben írnak, viszont ők úgy-ahogy elfogadják a dolgot legalább.
  2. Nem írom bele, ekkor nagyságrendekkel többen írnak rám, elkezdünk beszélgetni, és abban bízok, hogy könnyebben elfogadja, hogy nem látok, mert ezekből a beszélgetésekből láthatja, hogy szinte semmi különbség nincs látó és nem látó ember között a látáson kívül.

Volt olyan jól látó ismerősöm, aki az egyik szintén vak barátommal járt. Kérdeztem tőle, mikor már legalább 3 éve együtt voltak, hogy mielőtt összejöttek, ha megkérdezték volna tőle, járna-e vakkal, gondolkodás nélkül azt mondta volna, hogy nem. Viszont így, hogy már 3 éve együtt volt a barátommal, megtapasztalta ezeket a dolgokat, azt mondta, hogy most már úgy gondolja, hogy simán, bármikor járna látássérülttel, mert rájött, hogy szinte alig van különbség.

Szóval, beleírni vagy nem. Ez egy olyan örök kérdés, amiben mindkét oldalon vannak elfogadható érvek, és mindkét álláspontot meg lehet érteni, az igent, és a nemet is. Tehát elkezdünk beszélgetni, ismerkedni egy lánnyal. Jönnek-mennek az e-mailek. Ha beleírom a hirdetésbe, hogy nem látok, még mindig ott van a kérdés, hogy ő ezt mennyire vette komolyan, mennyire értette meg, nem csak átsiklott fölötte? Ha nem írom bele, akkor előbb-utóbb el kell mondani, mert az egy mocsok hozzáállás, hogy „majd kiderül az első randin, amikor találkozunk”. Levelezünk a lánnyal, minden a lehető legjobban alakul, közös hullámhossz, érdeklődési kör, közös téma, szimpátia, vonzalom, tehát jobb nem is lehetne a dolog. De ugye egyszer eljön a pillanat, és megírom neki, hogy mi is a helyzet velem.

Ilyenkor általában a következő 4 dolog közül történik valami:

  1. A leggyakoribb: soha az életben nem hallok róla többet.
  2. Megírja, hogy nem zavarja, aztán soha az életben nem hallok róla többet.
  3. Megírja, hogy nem zavarja, de inkább legyünk csak barátok, aztán 1-2 levél után szintén meghal az egész.
  4. Megírja, hogy nem zavarja, és tényleg nem zavarja, jöhet az első randi. Mondanom sem kell, hogy messze ez a legritkább.

Ilyenkor már talán lehet kezdeni örülni, hogy talán lesz a dologból valami. Ha jól sikerül az első randi, majd a többi is, elkezdünk járni, akkor már elmondhatom, hogy túl vagyok a nehézségek kb. 50%-án. A maradék 50% pedig a környezete, elsősorban a családja. Mert hiába fogad el engem a drágám, ha a családja viszont nem.

Volt olyan barátnőm, akit, miután hazament tőlem, egész este osztottak a szülei, hogy nem fog működni kettőnk között, keressen magának mást, egy jobbat, legközelebb milyen nyomorékkal fog összejönni, stb. Ha nem ők piszkálták, akkor többen az ismerősei, barátai közül.

Gyakorlatilag a szülők, és az ismerősök úgy alkottak véleményt rólam, hogy fogalmuk sincs, mi hogy megy, tele vannak tévhitekkel és rossz infókkal, ráadásul engem sem ismernek, csak a nevemet tudják, és azt, hogy nem látok.

Ezáltal ő folyamatosan őrlődik, mert az egyik oldalról állandóan csesztetik, a másik oldalon viszont ott vagyok én, a bizonyíték, hogy a valóság meg sem közelíti a szülők, ismerősök véleményét.

Mondhatnánk erre azt, hogy semmi gond, ő tudja, hogy mi az igazság, ne törődjön mások véleményével. Csak ez nem ilyen egyszerű, mert neki is, mint mindenki másnak, fontos a család, a barátok, az ismerősök, ezért egy idő után főleg, ha befolyásolhatóbb természetű a kedvesem, nem fogja bírni, és választani fog. És egyáltalán nem biztos, hogy engem.

Természetesen vannak szép számmal ellenpéldák is, több nem látó ismerősöm is boldog párkapcsolatban él, ahol többé-kevésbé a környezet is elfogadta a dolgot. Olyan barátom is van, ahol a lány környezete nem igazán fogadta el, de ő a barátomat választotta. Tehát pislákol azért némi fény az alagút végén.

Valamilyen szinten talán korosztályfüggő is a dolog, mintha az idősebb generáció egy negyed fokkal nyitottabb lenne a témára, de ebben nem vagyok biztos. Ha mégis így van, akkor sem sokat számít sajnos, elvégre 29 évesen ha lehet, szeretnék egy nagyjából korombeli barátnőt, mondjuk 18 és 35 éves kor között.

Ismét leszögezem, ez nem egy önsajnáltató levél, csupán egy tömör, aránylag reálisnak mondható helyzetkép. Azért is írtam meg hosszú tépelődés után ezt a levelet, hogy az eddigiektől kissé eltérő, más szemszögből is megvilágítsam a társkeresés problémáját.”