Azt hiszik, részeg vagyok, ha nem találom a kezét

Több, mint egy hét telt el azóta, hogy megjelentettük azt a posztot, amiben Konrád álnevű olvasónk mesélte el, milyen látássérültként a társkeresés. Nem lepődtünk meg, hogy rengeteg válaszemail jött azóta a témában, ezek közül az üzenetek közül közöljük alább a két legérdekesebbet. A két levélíró, Katalin és Kitti nem is lehetne egymástól különbözőbb. Katalin úgy fogalmaz, hogy “csapattársa” Konrádnak, és emellett kerekesszékes is. Kitti ezzel szemben a másik oldalról szembesült ezzel a kérdéskörrel: ő ismerkedett meg egy kerekesszékes sráccal az interneten. Nagyon elgondolkodtató sorok következnek, ajánljuk őket mindenki figyelmébe. Ha van kedve válaszolni is rájuk, mert véleménye vagy mesélnivalója van, kérjük, a Randiblog e-mailcímére írjon!

Katalin

„Egy vidékiből néhány éve fővárosi lánnyá avanzsált, 30 éves, változó státuszú, vérbeli szingli vagyok. Félig-meddig én is csapattárs vagyok, de én 2 clubnál is tagságot élvezek, mivel nemcsak alig látok, hanem kerekesszékes is vagyok.

Ez szintén nem az önsajnálás fan club, csak tényközlés.

Konráddal ellentétben én nem netes társkeresek, nem tartom túl nagyra ezt a formát, mivel nálam mindenképpen arctalan a keresgélés, és garantáltan nem a jóképűség vesz le a lábamról... Tehát szöges ellentétként én bulihuligán vagyok, megyek szórakozni és mindemellett erősítem az alkoholfogyasztók és dohányosok (szigorúan csak happeningeken) táborát is. Az ismerkedés ilyformán folyamatos.

Meglátnak, kerekes szöszi... bögyös... nem rossz a csomagolás... megtörténik a szóba elegyedés... Jön a fogjunk kezet puszi közben, és első körben általában azt hiszik, hogy min. részeg vagyok, ha nem találom a kezét, B. verzió, hogy bunkó és beképzelt, mert nem fogadom el a felém nyújtott praclit. A barátaim, ha jelen vannak, akkor általában valamelyik szól nekem, hogy kezelés várható – ez a kilátásba helyezett kézfogás... Az abszolút meglepődés akkor szokott jönni, mikor a pultos srác vagy lány hozza az italom, és benyög egy óraszámot annak megfelelően, hogy hozzám képest hány óránál található az elfogyasztásra szánt italom.

Ja, azt nem mondtam, hogy a látásom 2%, ami azt jelenti, hogy sötét és világos foltokat látok, ha tündököl a napsütés, és nem bántó a neonfény. Ez szigorúan le van most sarkítva.

Summa summarum: én sosem árulok zsákbacicust. Egyébként sem látom értelmét a titkolózásnak, én a sokk-terápia híve vagyok. Ha úgy gondolja, szaladjon csak messzire, ő nem tudja, mit veszít... Egyébként általában a reakció az szokott lenni, hogy baromira csodálnak, és milyen különleges vagyok, és hűűű, de elvinnének egy fordulóra, de ezeknek nem szabad bedőlni még illuminált állapotban sem. Volt pár mostmár viccesnek mondható korareggeli élményem...

Most van mellettem egy Férfi – nem véletlen a titulus –, akivel pedig azt a cipőt tiporjuk, amiről Konrád is írt: mit szól a baráti kör, a kollégák, a család. Nálunk téma az is, hogy mennyi és milyen kaliberű dolgokról kell lemondania férfinek azért, hogy velem van.

Ezek szintén nehéz kérdések, és nem is ítélhető el Férfi érte. Bennem ez fel sem merül, mivel megszoktam, hogy néha le kell mondanom valamiről, de őt csak az anyagi helyzete tudja korlátozni, más nem. Hozzáteszem, dolgozom egy helyen rendes bérért rendes munkaidőben szervezőként, ami néha kikészít, mert nincs vége a munkaidőmnek. Plusz vezetek egy civil szervezetet és alapítója vagyok egy kerekesszékes tánccsoportnak, melyet szintén vezetek is egy alapító tag-társammal. Ezért semmi elismerés nem jár, elvégre pénzre szükség van, a többit meg csinálom, mert szívügyem. Csak megosztottam veletek, hogy lássátok, nem ülök a babérjaimon, buzgok és teszek.

Férfira visszatérve: rágjuk a szokásos csontot, a „kimitszólt”, pedig nagyon nem kellene... Mondom ezt a saját szempontomból.

Nincsenek különbségek, ember vagyok, ahogy Konrád is. Ha megbántanak, rosszul esik, ha megütnek, fáj. Ha megvágnak, vérzem. Ha hideg van, fázom és izzadok, ha meleg. Akkor miről beszélünk?   Imádott területem a társadalmi tudatformálás, amit intenzíven csinálok is minden egyes napomon, függetlenül attól, hogy dolgozom-e vagy sem. Végzem ezt intézményi megbízásból és hobbyként saját utamon jártamban-keltemben. Ahhoz, hogy ténylegesen különbségtétel nélkül éljünk, a fejekben kell akadálymentesíteni, így teremthető meg igazán az esélyek egyenlősége iránti fogékonyság a társadalom tagjai körében.

A bónusz poén az egészben, hogy én ezt csinálom akkor is, ha hazaérve belülről becsuktam a lakásom ajtaját, mivel Férfivel találkozom és rendet kell varázsoljak mindenki által szétzilált kobakjában.”

Kitti

„22 éves, vidéki, átlagos lány vagyok, teljesen egészséges, megvan mind két lábam és kezem, szóval egy kicsit sem lógok ki a sorból, és valószínűleg annyira különleges sem vagyok, mint ahogy azt néha hiszem magamról. Konrád levelére reagálnék, csak én – értelemszerűen – a másik oldalt képviselem.

Pár évvel ezelőtt regisztráltam egy társkereső oldalra, tulajdonképpen csak unaloműzés és ismerkedés céljából, komoly szándékaim sosem voltak vele, soha nem találkoztam senkivel sem, nem mintha nem akartam volna, csak valahogy mindig olyan emberekkel akadtam össze, hogy a végén nem nagyon volt kedvem még személyesen is bájcsevegni velük. Akármikor akárki csetelni szeretett volna velem, mielőtt rányomtam volna az igenre, mindig elolvastam az adatlapját és a bemutatkozását, hogy ne annyira vakon kelljen velük beszélgetnem.

Így alakult ez akkor is, amikor egy mozgássérült, 25 éves srác írt rám. Még mielőtt beköszöntem volna, már tudtam, hogy sérült, de nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki, így beléptem a csetszobába én is. A szokásos módon indult a beszélgetés, kor, lakhely, majd megkérdezte, hogy zavar-e, hogy nem teljesen egészséges. A válaszom természetesen nem volt, régen megtanultam már, hogy nem a külső az, ami igazán számít. A válaszomnak természetesen nagyon örült, majd beszélgettünk tovább. Egy idő után már kínos lett a dolog, hiszen olyan dolgokat is megkérdezett, amik nem hiszem, hogy meghatároznának egy embert. Gondolok itt olyanra, hogy kedvenc szín, szám, étel, ital, szóval teljesen jelentéktelen dolgok, meg hát ezek később maguktól is kiderülnek, nem hiszem, hogy külön meg kellene kérdezni. Aztán egyszer csak közölte velem, hogy ő még sosem volt nővel, majd kíváncsi volt rá, hogy ez szerintem gáz-e. Mivel akkor még én sem feküdtem le senkivel sem, a válaszom egyértelműen nem volt (mellesleg még ma sem tartom gáznak, ha valaki 25 évesen még ártatlan).

Erre aztán nagyon bepörgött a srác, és rögtön találkozni akart velem az őszi szünetben, amibe én nem mentem bele, mivel akkor még csak 20-30 perce beszélgettünk. Mondtam neki, hogy mi lenne, ha először egy kicsit jobban megismernénk egymást, aztán lehet, hogy lenne esély egy találkozóra is. Ahogy ezt leírtam neki, retkes ribanc lett belőlem, teljesen kiakadt, hogy én miért szórakozom az érzéseivel, miért hazudok neki arról, hogy mit gondolok róla. Abban is biztos volt, hogy ha nem lenne már szűz, rögvest az ölébe ugranék, vagy ha a szüzessége meglenne, de nem lenne mozgássérült, akkor is biztos találkoznék vele egy röpke kufircra, majd hozzátette, hogy nincs szüksége arra, hogy szánalomból beszéljek vele. Teljesen ledöbbentem, mennyire kiforgatta a szavaimat, hiába magyaráztam neki, hogy nem sajnálom, tisztában vagyok vele, hogy ugyanolyan teljes értékű ember, mint akárki más, nem hitte el. Egyfolytában a „problémáiról” beszélt és arról, hogy ha másnak született volna, akkor már régen az övé lennék. Ez volt az a pont, ahol leírtam neki, hogy nem azért sajnálom, mert tolószékbe kényszerült, vagy mert mankóval kell járnia, hanem azért, ahogyan látja magát és a világot. Sokkal szerethetőbb és kedvesebb ember lehetne belőle, ha megtanulna együtt élni saját magával és nem keresné annyira kétségbeesetten a nagy Ő-t, hogy már 10 perc beszélgetés után a házasságkötésről beszél. Természetesen letiltott és soha többé nem beszéltem vele.

Szerintem a már régóta egyedül élő, párt kereső emberek egy részének nem a külsejével, egészségi állapotával, vagy bármi ilyesmivel van problémájuk, hanem a hozzáállásukkal, a világról látott képpel. Minden fejben dől el, az is, hogy ki milyen ember, hiszen, ahogy magunkat látjuk, úgy látnak minket mások is. Remélem, hogy a fent említett srác azóta már megtalálta a boldogságot.”