Egy év után beadtam a derekamat, az ágyában landoltam

2013.05.15. 17:30 Módosítva: 2013.05.15. 18:45

„Valamilyen szinten tudok azonosulni Mónikával, és én is hasonlóképpen jártam, vagyis kevésbé tragikusan, de talán rosszabbul… vagy a franc se tudja” – írja egy szmájli kíséretében levele bevezetőjében az alábbi sztori beküldője, akinek a Szonja álnevet dobta a gép. Már a hétvégén is fogadkoztunk, hogy jön majd a poszt a Mónika és Imola történeteire-kérdéseire írt olvasói válaszokból, de Szonja kedvéért ezt most megint eltoljuk pár nappal, mert az ő sztorija annyira jól illik az előző kettő után. Megint szüzesség elvesztéséről van szó (igaz, most nagyon hosszú vívódás után), megint csalódásról és megint arról, milyen nehéz néha kiigazodni a férfiakon. Szóval ha önnek is támad valami megmondani- vagy hozzáfűznivalója az alábbi történet kapcsán, vagy saját tapasztalatait mesélné el, még egyáltalán nincs késő: kérjük, írjon a Randiblog címére!

Pár évvel fiatalabb vagyok, mint „Mónika”. És nekem sem volt még komoly kapcsolatom, mert általában véve az elején visszatáncoltam.

Az én történetem nem igazán friss, mintegy két éve kezdődött. Felregisztráltam egy ismerkedős oldalra a testvérem buzdítására, mondván, jó móka. Abból fakadóan, hogy nő vagyok és nem a papírzacskós kategória, akadtak szép számmal jelentkezők, akik megismerkedtek volna velem.

Beszélgettem jó pár pasival, hol kedvesebb, hol durvább alakokkal. Mivel rövid időn belül elég sok üzenet gyűlt össze, így elkezdtem nem válaszolgatni mindre. (Tudom, tudom, minden társkereső rémálma és utált viselkedési formája.) Persze, a felénél már csak forgattam a szememet, és jót nevettem azokon, amikkel próbáltak bevágódni nálam sokan, akárcsak ő is.

Elolvastam a levelét, amiben annyi állt, hogy bájos a pofim, és feldobtam a napját. Nem is foglalkoztam vele.

Aztán este visszalátogattam az oldalra, és akkor láttam egy újabb üzenetet, amiben finoman utalt rá, hogy bunkó módon nem írtam vissza neki. De ez nem gátolta meg abban, hogy újból beszélgetést kezdeményezzen velem. Mivel így már tényleg nem akartam bunkó lenni, hogy lerázom – pedig megnéztem, és tipikusan az a kategória volt, amire fel sem figyelek, ráadásul majdnem egy tízessel idősebb –, ezért beszélgettem vele.

Alapjáraton letisztáztam neki, hogy két dolgot rosszul hisz:

  1. Feleannyira kedves sem vagyok, mint amilyennek tűnök.
  2. A képeim hozzám képest túl jól sikerültek, és valójában nem vagyok akkora esztétikai élmény.

Ami feltűnt a beszélgetésben, hogy kifinomultan fogalmazott, választékosan és értelmesen, nem utalt rá, hogy így-úgy megdugna, és elviselte a hülye cinizmusomat. (Amiről később kiderült, hogy azért, mert ő még cinikusabb, mint én.) Aztán untam már, hogy folyamatosan zaklatnak mások is beszélgetéssel, meg őt is untam, hiába beszélgettünk jót, így mikor szerencsére elment a net egy kisebb vihar miatt, vissza se léptem az oldalra.

Másnap csak megint este mentem fel, és láttam, hogy eléggé zokon vette a távozásomat, így magyarázkodtam az időjárásra fogva a dolgot, mikor is elkérte a számomat. Először nem adtam meg, pedig vagy egy óráig győzködött, végül annyit mondtam, hogy legközelebb megadom, de nem tetszett neki ez, így inkább megadta az övét, ami nem érdekelt túlzottan, ezért leléptem.

Utána pár nap múlva szóváltásba keveredtem egy másik úriemberrel, és annyira dühös lettem, hogy inkább fel is függesztettem a fiókomat.

Kb. két hét múlva jutott eszembe unalmamban, hogy még van ez az oldal, így visszamentem, hogy elüssem az időt. Ekkor újra rám talált, és persze követelte az ígéretem betartását. Húztam az időt, mert mégiscsak idegen volt, én pedig kis, fiatal csitri voltam (még most is az vagyok), és féltem, de végül csak megírtam a számomat és le is léptem. Már máshol voltam, mikor csörgött a telefonom: ő volt az. Kellemes, mély, férfias hangja volt, egyáltalán nem sorozatgyilkosnak hangzott, de az emberlánya sosem lehet elég óvatos.

A rövid beszélgetésből kiderült, hogy konkrétan kétutcányira laktunk egymástól, aminek hallhatóan örült, én már kevésbé, mert így egyre kevesebb kifogásom akadt a találkozást illetően.

Másnap újból jelentkezett, és jött a nagy kérdés, hogy mi a nevem, mert meg akar nézni Facebookon. Végül elmondtam neki, és be is jelölt, így visszaigazoltam.

Egy rövid ideig párhuzamosan, két helyen beszélgettünk. Ami valójában úgy nézett ki, hogy ő keresett engem, én pedig őt nem: szartam a fejére. Így utólag visszanézve, való igaz, hogy a pasik imádnak teperni egy nő után, akiről érzik, hogy nem kapták meg, és meg kell hódítaniuk.

Végül sor került az első találkozásra, ami elég vegyesre sikerült. Részemről izgalmas, új élmény volt, ugyanakkor kissé katasztrofális. A kis incidens nem gátolta meg abban, hogy újból keressen.

Így kb. három hét leforgása alatt hatszor találkoztunk, és szinte kétnaponta érdeklődött felőlem. Lehet, nem tűnik soknak, de így retrospektív viszonylatban az.

Aztán találkoztunk még ünnepek előtt, majd egyszer beszéltünk, és ünnepek után újból találkoztunk. Próbált meggyőzni, de nem feküdtem le vele. Nem akadt ki, mert tudta, hogy sosem voltam még férfivel.

Ezek után a legközelebbi beszélgetés csúnya összeszólalkozásba torkollott, amibe belevetettem minden kétségemet, miszerint csak meg akar fektetni, nem is érdeklem valóban stb., így kellemetlen hangvétellel köszöntünk el. Utána rá néhány napra megint felkeresett, és találkozni akart, mert nem volt jó hangulata. Az előző beszélgetés után vonakodtam, de végül belementem, ám nem történt semmi különös.

Itt jött a törés, és innentől kezdődött a hullámvasút, ami a mai napig tart. (Hülye kislány, nagyon buta!)

Nem keresett. Nem pár napig, nem is egy hétig, hanem majdnem egy hónapig.

Döbbent voltam, csalódott, és túl büszke ahhoz, hogy én érdeklődjem felőle. Felidegesített a dolog és elkeserített, mert valahol legbelül pontosan erre számítottam, hogy csak úgy eltűnik… de nem, mert végül is újra előkerült, mintha mi sem történt volna.

Fejtegetésbe kezdett arról, hogy mennyire elgondolkodott rajtam. Mert nehéz ember, rengeteg számára fontos embert megbántott már, de engem nem akar megbántani, mert értékesnek tart, de nem tudja, mit akar tőlem. (Ó, hát persze! Így utólag kíváncsi lennék, hol hagyta el ezt a nemes hozzáállást velem kapcsolatban.) Végül is nem zártuk le a témát, de újból fel sem hoztuk.

Egyszer találkoztunk, majd újból eltűnt, és ez így zajlott ideig.

Aztán, mikor megint egy hónapja nem adott életjelet magáról, elhatároztam, hogy ennek véget kell vetni, így én kértem találkozót tőle. Persze, köze sem lett végül a lezáráshoz, viszont rendesen kiakasztottam, aminek az lett a vége, hogy elküldött a francba szinte.

Utána én kerestem egyszer, meg felköszöntöttem születésnapja alkalmából. De az sem esett jól, ahogyan azt kezelte.

Legközelebb kissé ittas állapotban írt rám, és minden szavából sütött, hogy mire gondol (ő+én=ágy). Úgyhogy csúnyán elküldtem, és talán meg is sértődött, de érdekes módon néhány nap múlva ő keresett fel, aminek az lett az eredménye, hogy újból összeszólalkoztunk. (Szokásos kimenetel, nincs lezárása a vitának…)

Utána én érdeklődtem felőle, majd megint egy hosszabb kimaradás következett egy teljes hónap képében. Ráköszöntem, de nem válaszolt, pár nap múlva elnézést kért érte, de én nem reagáltam erre, majd eltelt szinte egy újabb hónap, és megkeresett, és látni akart. Eltelt majdnem két hónap anélkül, hogy váltottunk volna egy-két rendes szót, és kb. három hónapja nem találkoztunk. (Na, mindegy, hülye kislány, hát persze, találkozzunk!)

Sétálni mentünk, és most kivételesen történtek dolgok, noha nem feküdtem le vele megint csak. (Valahogy nem publikusra akartam az első alkalmamat!) Az este után kaptam tőle egy sms-t, amit elég degradálónak éreztem, ezért inkább nem is válaszoltam. Ezt persze néhány nap után számon kérte rajtam, mert azt hitte, hogy haragszom. (Valamennyire jól hitte!) Végül annyiban hagytam, helyette találkoztunk, de megint csak nem volt jó kedve. Semmi érdekes, utána kerestem, de lerázott, azért később megint megkerestem, de nem volt „előrelépés”.

Aztán megint teltek a hetek, mikor is megkeresett. Extra rossz kedvében volt, én pedig nem könnyítettem meg a dolgát, mikor is nővérem tanácsára találkozót kértem tőle. És most volt az, hogy majdnem egy év után beadtam a derekamat neki, és az ágyában landoltam. (Apró megjegyzés: fájt! De nem jobban, mint a második.) Ott töltöttem az éjszakát, de egy szemhunyást sem aludtam. Össze voltam zavarodva, talán még kicsit kétségbeesve is, a zaklatottságomról nem is beszélve. Amikor már láttam, hogy pirkad, kiültem a konyhába, de pár perc sem telt bele, és utánam jött. Végül felöltöztem, és hazamentem inkább. Kaptam tőle egy sms-t, amiben megköszönte az estét, és megemlítette, hogy reméli, nem bántam meg.

Utána egész sokat keresett rövid időn belül, bár az egyik találkozás kis híján nem jött össze, végül megoldódott, mondjuk mai napig emlegeti az ügyetlenségemet.

Aztán egy-két hétre rá változás következett be az életében, ami miatt elkezdett több időt velem tölteni. A több alatt azt értem, hogy majdnem heti rendszerességgel találkoztunk, és keresett. Nos, ez megdöbbentő változás volt az addig tapasztaltak után, bár nem tagadom, élveztem ezt az időszakot.

Ám máshová szólította a kötelesség, így utoljára találkoztunk (ami nagyon emlékezetesre sikeredett), majd elváltak útjaink. Hogy örökre vagy csak időlegesen, azt akkor még nem tudtuk.

Persze ezek után megritkultak a beszélgetések, kb. fél év alatt ha négyszer beszéltünk. Aztán egyszer írtam neki egy rövidke levelet, amiben a hogyléte felől érdeklődtem, de még csak nem is válaszolt. Dühös lettem, így pár kevésbé kedves sorral is megörvendeztettem, mire reagált, de nem kérdezett vissza, hogy velem mi van.

És aztán eljött a tavasz megint. Én már teljesen temettem az egész dolgot, mikor is egyik nap hirtelen megkeresett, és élénken érdeklődött felőlem. Aztán mondta, hogy beszélgethetnénk, és végül kiderült, hogy visszatért a városba.

Végül átmentem hozzá, de megfogadtam magamnak, hogy nem fekszem le vele. Persze ő kiakadt, mert teljesen másra számított. Nos, nem tudom, pontosan mit gondolhatott. Velem zárta a kört, mielőtt elment, és velem akarta nyitni, hogy visszatért.

Utána volt egy érdekesebb beszélgetés, amiben ismét arról tűnődött, hogy a változások ellenére még mindig permanensen jelen vagyok az életében. (Naná, kinek mit jelent a permanens?!) Na, de ez is ennyiben maradt, és nem zárult le az eszmecsere.

Ezután valamilyen „rejtélyes” oknál fogva sürgette az újabb találkozást, és meglehetősen élénken érdeklődött felőlem.

Következő alkalommal már nem kérettem magamat. A szex után egy igazán érdekes mondat hagyta el a száját: „Nos, nem azért, de amúgy hiányoztál. És most nem csak erre értem.”

Gondolom, mennyire nem a szexre értette… inkább 80%-ban szex tette ki a hiányt nála, a maradékban a személyem. Végül ott töltöttem az éjszakát.

Aztán megint szünet, majd megkeresett, és kissé megint összeszólalkoztunk, és lerázott, de felkeresett, és pedzegette, úgy érzi, haragszom rá, ezért inkább bármit is tett, elnézést kér érte. (Látszik, mennyire eltérő elvek alapján élünk!)

Utána újból beszéltünk, majd találkoztunk, és később sok sikert kívánt a vizsgáimhoz, meg hogy majd értesítsem, hogyan sikerültek, de nem tettem. Ezt számon kérte rajtam, akkor megint volt egy kisebb nézeteltérésünk.

És most jelenleg itt zárul a történet, ahogy befejezem a sorokat, megírom az újabb születésnapi köszöntőt neki, amire kíváncsi vagyok, miként reagál. Bár valami azt súgja, hogy csalódni fogok… megint.

Egy részét megbántam a dolognak, és változtatnék rajta, egy másik részét sosem csinálnám másként. És közhelyként azt tanácsolnám azoknak, akik hasonló helyzet elején járnak, hogy még most meneküljenek, mert ha belemennek, egyre nehezebbé válhat idővel, és csak sérülhetnek. Azt hittem, hogy én nem, én erős vagyok… hát, a francokat!

Sokszor gondolok rá, hogy ki vele az életemből, mert nincs szükségem egy szellemre, aki feltűnik és eltűnik. (Bár ő hozzátette, hogy idővel úgyis mindig előkerül. Jaj, de jó!)

Természetesen azzal sem áltatom magamat, hogy csak és kizárólag bokros teendői miatt van ez így, mert tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok az egyetlen nő az életében, mármint ilyen minőségben és státusban. (Bár egyszer azt mondta, hogy hamar ráun a nőkre. Mondjuk, ezt nálam is demonstrálta rendesen!)

De arra kíváncsi lennék, hogy hová tette a fentebb említett nemes „hozzámállását”, vagy, hogy tényleg megéri-e neki ez az egész hercehurca azért a pár jó együttlétért. Szerintem kiderült a levélből, hogy én is elég nehéz eset vagyok, sokat hisztizek, veszekszem (főleg vele), konok és zárkózott vagyok, de annyira jó csaj nem, hogy ellensúlyozzak a külsőmmel, sőt még a szexre sem fogható a dolog, hiszen ő volt az első, ami talán izgatta, de hát az is csak egyszeri alkalom volt.

Ezek ellenére újból és újból jön hozzám ő is.

Lehet, hogy érdekes, hasznos, vagy csak szimplán unalmas, megszokott volt a történetem, de jólesett leírni ezeket. És hogy így végigvezetve mégis mit érzek, mi a tanulság?

Nem tudom, sok minden. Rengeteget tanultam magamról, róla, az emberekről és az emberi kapcsolatokról.