Elém tárul a lakásunk, benne a kolleganő ártatlan fejjel

2013.06.26. 14:01

A Vilma álnevet kapta tőlünk az alábbi olvasói levél beküldője, aki a bevezetőben megemlítette, hogy kapcsolatában korábban is voltak problémák, de a feketeleves akkor jött, amikor azt hitte, túl vannak a nehezén. Nehéz ügy a féltékenység, mert az ember szeretne bízni a másikban, és egy ideig úgy érzi, csak paranoiás, beképzeli az egészet. De aztán jönnek az újabb és újabb jelek, hogy valami nincs rendben, és egy idő után muszáj cselekedni. Vilma is ezt tette kétségbeesett helyzetben, méghozzá egy meglehetősen ügyes trükkel. A poszt címének választott idézetből már lehet sejteni: Vilma félelmei-sejtelmei sajnos beigazolódtak. Ha önnek is van saját története hűtlenségről-félrelépésről-lebukásról, kérjük, mesélje el ön is! A Randiblog email-címe hosszú évek óta változatlan, folyamatosan várjuk a leveleket!

Teltek a napok, a hetek, a sebek szépen lassan begyógyultak, végre azt éreztem, hogy normális kapcsolatban élünk, és minden szépen alakult, ahogy alakulnia kellett. Mígnem egy napon ebédszünetben meglátogattam munkahelyén, gondoltam, örülni fog egy kis ebéd utáni kávénak. Sajnos nem ez történt, igazából kibukott, hogy miért mentem, hisz ez a munkahelye, és a beosztottjai (mind nők) őt azzal fogadták, amikor visszament a kávé után, hogy „mi van? ellenőrzés?” Nem értettem, sőt azt sem, hogy miért lett ideges, hisz korábban többször és gyakrabban jártam már ott, és ez soha nem volt gond. Egy beszélgetés során kiderült az is, hogy ha naponta háromszor felhívom, akkor ez neki probléma, mert én csak ne ellenőrizgessem, és hogy gondolom, hogy reggel vele egy időben akarok elindulni? Ezt is csak azért teszem, mert ellenőrzöm, és meló után miért várom meg, hogy felhívjon, amikor indul, és miért akkor indulok én is, hisz ez is ellenőrzés. Lehet, hogy az én mentalitásommal van gond, de ha két ember szereti egymást, és boldog kapcsolatban él, miért jelentenek ezek a dolgok problémát? Miért baj – ha már amúgy is közel egy időben indulunk – ha egyszerre megyünk ki az ajtón, és egy időben ülünk a dugóban reggelente? Napi három hívás: reggel: beértél rendben? délben: ebédeltél már? milyen napod van? délután: hazainduláskor. Nem gondolom, hogy ez az ellenőrzés fogalmát kimerítené. Nem azért hívtam, hogy megkérdezzem, hol van, mit csinál? Ezeket a kérdéseket soha nem tettem fel, és nem is érdekelt, pusztán csak tudni akartam, hogy rendben beért, milyen napja van, és hogy lehetőleg egyszerre érjünk haza, mert gyűlölök egyedül otthon lenni.

Rendben. Zavar? Akkor nem hívlak. És nem hívtam, csak ha tényleg muszáj volt valamit SOS megbeszélni.

Mindeközben felbukkant egy kolleganő, aki ugyan nem feltétlen arra lakott, amerre mi, de – szerinte – neki onnan jobb a közlekedés. Így minden nap megvárta az én kedvesem, aki fuvarozgatni kezdte egyre gyakrabban. Ha négyig dolgozott, akkor a kolleganő is, ha nyolcig volt bent, a kolleganő is... Egyik nap közölte velem, hogy szerinte kolleganő szerelmes belé, merthogy erre utaló jeleket lát. Nyilván az ember nem örül neki, de együtt tud élni a gondolattal, hisz ez nem a drágám sara, ő nem tehet erről.

Viszont! Egy idő után már nem veszi fel a telefont hazafele, nyilván oka van rá. De amint kiszáll a kolleganő, már hív is. Nem akar előtte beszélni velem. OK. Én se szeretnék.

Telik az idő újabb események. Vidéki munka, kolleganő megy vele – nem lenne kötelező őt vinni, de nyilván csakis őt viszi, két nap is. Első nap megkérdezi, mi a véleményem, javaslom, ne vigye magával, mert szerintem lovat ad alá ezzel, menjen mással vidéki munkára, mert így egyértelműen mást fog érteni. Féltékenységként éli meg. Viszi magával. Második nap, nem mondja el. Véletlenül ismerős meglátja, hogy hazaviszi a kolleganőt este, felhív és szól. Otthon beszélgetés, rákérdezés. Volt veled? Tagadás. Visszatámadás. Hogy jövök én ahhoz, hogy ilyenekkel vádoljam? És különben is, tuti féltékeny vagyok. Nem vagyok, de nem szeretem a hazugságot. Két nap szószünet. Úgy gondolom, túlreagáltam, ezért úgy döntök, túllépek a dolgon.

Telik az idő, mindennapos fuvarok, egyre gyakoribb este merengések, sóhajtozások a kanapén... Természetesen fáradtság jele mind... vagy nem? de ki tudja.

Munkahelyemen külföldre küldenek. Mehetnénk együtt. Korábban megbeszéltük, ha ilyen lesz, együtt megyünk, hisz nem járt még az adott országban, csak repjegyre kell költeni, teljesen jó kis nyaralás, munkával egybekötve. Sajnos neki nem volt jó az a hét, amikorra ütemezve volt, viszont a következő hét teljesen jó lenne, és örülne, ha tudna jönni velem. Rendben. Megpróbálom módosítani. Beszélek főnökömmel, hogy meg tudjuk-e oldani egy héttel később. Megpróbáljuk, nem biztos. Boldogan közlöm a kedvesemmel, hogy lehet, hogy összejön a következő hét. És neki ez sem jó, mert most ő nem tud hiányozni a munkahelyéről. Döbbenten állok a telefonommal a kezemben, hogy mi történt reggel óta? Elmentünk dolgozni. Reggel még tökéletes volt a következő hét, de azóta már nem jó? Hát legyen. Akkor megyek egyedül, de akkor nem csúsztatok hetet.

Vagy mégse menjek? Felmerül bennem a gyanú, hogy amiért reggel még lelkesedett, miért változott meg délutánra? A sok apró pici jel, a paranoiám / vagy sem... (És itt megjegyzem, nem féltékeny voltam. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Sok mindent el tudok viselni, de azt nem, hogy átverjenek. Ez sokkal rosszabb érzés, mint a féltékenység.) Nem megyek el, megkérem kollegámat, menjen helyettem. Szerencsére kollega vállalja, otthon közlöm, hétfőn indulok.

Hétfő reggel, összepakolva elindulok, hogy délben elrepülök külföldre. Hitelesnek kell lennem, mert kíváncsi vagyok, mi az oka annak, hogy nem akart jönni, mi a rossz érzésem oka? Mindegy, meglátjuk mi lesz, ez legyen a teszthét. Ha nem tesz semmit, bevallom töredelmesen – már így is lelkiismeret-furdalásom van, hogy hazudnom kellett – tudom, nem fog örülni neki, de tudnom kell, hogy megbízhatok benne vagy sem. Tudnom kell, hogy én vagyok-e paranoiás félőrült, vagy tényleg van valami. Meló után elindulok megkeresni, merre jár. Sikeresen rábukkanok, csendben követem, majd elvesztem, majd egyszer csak rábukkanok egy hotel teraszán, amint az ominózus kolleganővel üldögélnek, nevetgélnek. Ebben nincsen semmi rossz még, gondolom én, max. hazaviszi utána, az se jelent még semmit. Bizakodva várom, hogy mi lesz. Jönnek az SMS-ek: anyámnál vagyok, Fóton vagyok, de nagyon szeretlek, imádlak, hiányzol. Persze! Miközben itt enyelegsz a kolleganővel, és hazudsz nekem ismét. Itt már éreztem, hogy vége mindennek, de megvárom mi lesz belőle, meddig megy el. Sötétedés után elindulnak, majd nem messze az otthonunktól megállnak egy sötét parkolóba. Követem az eseményeket, ölelkeznek, nevetgélnek, csókolóznak... Várok még. Habár már rég elszakadt a cérna, küldöm a felmentő SMS–t, mehetnek haza, már nem várom Skype-on. Természetesen mindezt a lehető legkedvesebb hangnemben. SMS–em elolvasását hangos kacaj követte, feltételezem, jót mulattak rajtam, hogy mekkora balek vagyok. Kb. két óra parkolóban ücsörgés után elindulnak. Követem őket, véletlenül szembe megyek velük – nyomvesztés miatt – de nem vesznek észre. Nyomvesztés ismét. Várok. Újabb SMS-t küldök, ekkor már ki van kapcsolva. Majd két óra múlva kapok választ az SMS-re, hogy most ért haza, de ne gondoljak semmi rosszra, „Viktorommal beültünk egy sörre”. Nyilván. Irány haza, ajtó előtt megállok, és hallgatom, mi történik bent. Félreérthetetlen nyögdécselés. Nyitnám az ajtót, kulcs a zárban. Csöngetek, hívom, kopogok, szomszédok már, gondolom, ébren. Nem nyit ajtót. Ráfekszem a csöngőre, 10 perc után feladja, és elém tárul a lakásunk, benne a kolleganő ártatlan fejjel. Itt már nincs mit mondani. Természetesen jön a magyarázat, hogy totálisan félreértem a helyzetet, ez nem az, aminek látszik. Mondtam neki, hogy nem kell, mindent láttam, az egészt estét, fölösleges magyarázkodni. Majd holnap jövök a cuccaimért, további jó szórakozást. És elhagytam a lakásom, ahol még hajnalig tivornyáztak.

Másnap elmentem összepakolni a cuccaimat, kértem, hogy lehetőleg ne legyen otthon, mert nem szeretnék találkozni vele, beszélgetni meg pláne. Természetesen otthon volt, és hallgathattam az Andersent megszégyenítő meséket. Nem tudja miért tette, nincs magyarázata. Rendben volt a kapcsolatunk, nem kívánta se testileg (nem csodálom, hisz hozzá képest bombázó vagyok), se szellemileg, se érzelmileg a kolleganőt. Biztos a sör.  De különben se feküdt le vele. Amúgy is neki potenciaproblémái vannak, és kb. két-három hónapja jutottunk arra a szintre, hogy velem működik gyógyszer nélkül is, de mással nem. Meg ő kóros hazudozó, próbál leszokni, de nagyon nehéz... És még sorolhatnám, de fölösleges.

Viszont egy dolgot megtanultam, hogy aki egyszer félrelép, képtelen változni, és aki egyszer hazudik, máskor is megteszi.

Mondhatnám, hogy tehetek róla, hogy ide jutottunk, de nem. Ez az a szituáció, amikor tényleg nincs magyarázat a miértre. Talán csak az, hogy ő ilyen, mindig is ilyen volt, és ezen senki miatt nem tud/nem akar változtatni, hajtja a vére vagy más... Nem tudja, mit jelent egy igazi kapcsolat, és milyen átadni magad. Csak sajnálni tudom, meg részvétet érzek iránta, hogy soha nem fogja tudni értékelni az igaz kapcsolatot, az igaz szerelmet. Talán majd egyszer talál maga mellé valakit, aki bevesz mindent, nem érzékeli a jeleket... És én? Próbálom összekaparni magam, és megpróbálok csak előre nézni, csak a jövőre koncentrálni. És kívánom minden nőtársamnak, hogy soha ne találkozzanak össze vele.

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket.