„Azt hiszem, elérkezett az idő, hogy én is megosszam veletek a történetemet. 35 éves vagyok, elvált, egy gyermekkel. Hogy meglegyenek a statisztikai adatok...” – ezzel a bemutatkozással kezdi beszámolóját az alábbi levél írója, akinek adatait mi egészítettük ki a Boglárka álnévvel. Boglárka történetére azért lehetünk büszkék, mert saját bevallása szerint a Randiblognak köszönheti, hogy egy évvel és tíz nappal ezelőtt összejött mostani szerelmével. Igaz, a dolog félrelépésnek indult, de Boglárka azt írja, azt a kapcsolatát már úgyis le szerette volna zárni – és, bár a Randiblog nem társkereső, a mi segítségünkkel találta meg újra a szerelmet. Ha ön is megírná saját történetét, kérjük, ne habozzon, hiszen minden sztorira kíváncsiak vagyunk, azokra is, amik nem itt a Randiblogon kezdődtek! Email-címünkért például ide kattintson.

„Az egész lassan már egy éve, pontosan 2012. július 21-én, valamikor úgy éjjel 10 óra után kezdődött. A véletlennek köszönhetően (van egyáltalán?) azon az estén rajtam kívül még valaki pont akkor olvasta el az oldalatokon ezt az írásotokat a félrelépést segítő társkeresőről. Igen, benne voltam egy kapcsolatban, bár már egy ideje szerettem volna lezárni. És most jön, gondolom, az a rész, hogy sokan felháborodnak és az erkölcsösséget emlegetik, de... de én inkább azt a nézetet vallom, hogy soha ne ítéljünk elsőre, és soha ne mondjuk, hogy soha. Merthát nem lehet tudni... szóval a kíváncsiság győzött, és rákattintottam az írásban levő társkereső oldal linkjére. És nem messze tőlem, valaki ugyanakkor, ugyanúgy a kíváncsiságtól vezérelve ugyancsak rákattintott.

Soha nem gondoltam volna, hogy én valaha ismeretlenül, csak pár adatot ismervén (magasság, haj- és szemszín) elkezdjek valakivel chatelni. De így lett. Sokan írtak rám, mégis ő volt az, akinek visszaválaszoltam. Egy ismeretlennel átchateltem a fél éjszakát. Nem gondoltam bele többet, egyszerűen csak érdekes érzésnek tartottam, hogy azt se tudom, ki van a másik gép mögött. Úgy váltunk el, hogyha másnap összefutunk újra itt, akkor annak örülni fogunk, de semmi sem volt megbeszélve. Másnap nem futottunk össze, mert nem tudtam gépnél lenni. De mégis csak körülötte járt az agyam, tudtam, hogy ő ott van és vár rám. De harmadnap végre újra ugyanakkor voltunk ugyanott, és ismét átbeszélgettük az éjszakát. És még mindig nem tudtuk egymásról, hogy vajon ki is a másik, hogy is néz ki. Valamiért nem ez volt a legfontosabb.

És ez így ment hosszú heteken keresztül. Időközben ő is elutazott nyaralni, én is. Furák voltak azok az esték, amikor nem beszélgettünk. Talán először ekkor éreztem azt, hogy hiányzik és szeretném tudni, kit is takar az a nickname. Aztán ősz lett (a korábbi kapcsolatomnak meg még nyár vége felé véget vetettem). Ekkor még próbáltam tudatosítani magamban, hogy nem jelenthet nekem semmit sem, hiszen nem is láttam még. Voltak napok, amikor nem beszéltünk, ki tudja, miért. Volt, hogy én nem kerestem, volt hogy ő nem keresett engem. Talán valahol ekkor még mind a ketten úgy voltunk vele, hogy azt se tudjuk, ki a másik, talán jobb lenne, hogy nem engednénk be egymást annyira az életünkbe. Szeptember végén, október elején azonban valami mégis megváltozott. Egész nap csak az este tíz órát vártam, hogy bukkanjon fel a kis zöld pötty a gmailen, hogy online és beszélgethetünk. Mindenről tudtunk beszélni... kis apró-cseprő ügyekről ugyanúgy, mint az élet nagy és komoly kérdéseiről. Napok teltek el úgy, hogy este tíztől éjjel kettőig chateltünk, másnap meg elaludtam a munkahelyemen szinte és szentül megfogadtam, hogy aznap mostmár biztos, hogy alszom, de ahogy közeledett a tíz óra, mentem a gép elé és vártam.

Október végén, az ő születésnapján beszéltünk először telefonon. A mai napig itt van bennem a hangja olyan élesen és tisztán, mintha csak ma lett volna. Emlékszem, annyira meg voltam zavarodva, hogy születésnapja alkalmából sikerült boldog névnapot kívánnom neki. Azt hiszem, akkor, annál a pár perces beszélgetésnél jöttem rá, hogy beleestem. Nevettem magamon, ilyen nem lehet, ennyire őrült hogy lehetek? Aztán az én születésnapom előtt pár nappal (október legvégén) találkoztunk végre. Ott állt a megbeszélt helyen, kezében egy kis ajándékzacskóval (merthát az apropó a születésnapom volt) és ahogy rámnézett, tudtam, hogy kész, végem van, de mostmár biztosan.

És ez az egész őrült érzés a mai napig tart. Mindig azt hiszem, hogy nem lehet erősebb, de rá kell jönnöm, valahogy mégis tud egyre mélyebb és mélyebb lenni. Az elmúlt lassan egy évet nem kevés nehézség próbálta beárnyékolni, mégis kitartunk egymás mellett. Amennyiben úgy döntötök, hogy ezt a levelet közzéteszitek az oldalatokon, szeretném megköszönni, és szeretnék ezen keresztül is üzenni Békakirályfinak, hogy köszönöm neki az átbeszélgetett sok-sok éjszakát, az odafigyelését rám, hogy szeret, és hogy „eperke van”.

És kedves Szerkesztőség, köszönet nektek is azért az egy évvel ezelőtti írásért, mert nélkületek nem jöhetett volna össze ez a love story.”