Szerencsére külföldön élek

„Olvastam cikküket, hogyan szenved egy értelmes nő egy pasitól és sír 50 idegen előtt. Nagyon sajnáltam, még emlékszem, amikor hasonló cipőben jártam” – így szól a rövid bevezető a mai posztban olvasható olvasói levél elején. A beküldő „egy szerencsés nő” aláírást tett írása végére, de mi szeretjük, ha van egy keresztnév is a posztokhoz, úgyhogy legyen ő most Mirella.

Mirella jelenleg nem Magyarországon él, és úgy érzi, tudja, mi az, ami itthon annyi problémát okoz, a párkapcsolatok terén is, de nem csak ott. „Tudom, hogy a levelem nem a Randiblogba illik, de kikívánkozott már rég belőlem. Lehet, hogy más is hasonló véleményen van” – teszi még hozzá. Szerintünk nagyon is illik a levél a Randiblogba, és kíváncsiak vagyunk, hogy más is hasonló véleményen van-e. Ön például mit gondol, tényleg ez az egyik legnagyobb gond a magyarokkal? Olvassa el Mirella levelét, aztán ha van kedve, írja meg reakcióját a Randiblog email-címére!

„A „legviccesebb” pasi, akivel dolgom volt, mindig szabadnapot akart adni, amikor neki dolga volt. Először nem értettem, de aztán összeállt a kép. Ő akart valamit csinálni nélkülem, és úgy adta elő, hogy ő mennyire nagylelkű és pihenhetek nélküle 1 vagy 2 napot. És az is szégyen-gyalázat, hogy olyanokat kell hallgatnom, hogy a pasi a munkában megélt frusztrációját otthon a két gyerek szeme előtt (verbálisan) vezeti le a nőn. A szívem megszakadt, de mindenki a saját életéért felelős.

Amit én szeretnék elmondani, az inkább az, hogy szerintem nem szabad leszűkíteni ezt a fajta viselkedést egy párkapcsolatra (egy férfi és egy nő között). Az emberek (és főleg a magyar emberek), amint valaki erősebb véleménnyel van, megpróbálják kicsinálni a másikat (bármilyen módon, ide tartozik az előbb említett alázás is).

Elképesztő, hogy mi folyik egy magyar közösségben. Szerencsére külföldön élek, de így is sikerült belebotlanom igazi, „rendes”, magyar emberekbe. Azóta megpróbálom elkerülni őket.

Számtalan példát tudnék mondani/írni, de maradjunk annál, hogy hiába élünk az információ és véleménynyilvánítás szabad világában, ha kimondod, amit gondolsz, te vagy a legnagyobb szemét...

Az egyik nemrég átélt példa alapján egy ismerős meg is akart félemlíteni, úgy, hogy az ő expasija utál és képes lenne elvágni a torkom, ha meglát az utcán. Hozzáteszem, hogy enyhe gyengeségre vall másokra hivatkozni, és nem lenni képesnek kimondani, hogy haragszik rám és ez meg az nem tetszik neki. Más kérdés, hogy abban a házban, amit mi fizetünk, a mi (párom és én) véleménye az első, és ezért szeretnénk is, ha ez tiszteletben lenne tartva. De hát megbeszélés nélkül nem lehet javítani a helyzeten.

És itt a probléma gyökere.

Nem csak az előbb említett ismerős, de szinte mindenki a környezetemben hasonlóan viselkedik. Úgy lettem felnevelve, hogy nekem kuss a nevem. Aztán 30 év után sikerült ebből kitörni, és igenis kiállok azért, amit gondolok. (Valószínű, hogy ez nem tetszik sokaknak, mert nem így ismertek meg.) Ez nem azt jelenti, hogy másnak nem lehet véleménye vagy ugyanannak kell lennie, mint nekem. De emberi módon kifejezni és megbeszélni nem lehetséges, az előbb említett oknál fogva. Ahogy erősebb a véleményed a másiknál vagy erősebben kifejezed (és itt nem gondolok arra, hogy elküldesz bárkit bárhova, hanem csak szimplán megkéred, hogy mit csináljon, és még egy légyszívest is hozzáteszel; sőt ha 100%-ig őszinték lehetünk itt, akkor az előbb említett ismerősnek még fizettünk is érte), mindenki az ellenséget látja benned.

Ehhez még társul az a szemlélet, hogy mindenkinek hatalmas „élettapasztalata” van. Legalábbis ezt vallják nagyon sokan. Mi alapján? Mit jelent ez a szó? Mindenki más, és mindenki mást tapasztal. Hogyan állíthatja magáról valaki, hogy nagy élettapasztalata van, csak azért, mert pár évig külföldön élt és dolgozott? Ahelyett, hogy az emberek veregetnék a mellkasukat és ezt a butaságot mondják, talán szembe kéne nézni a rideg valósággal. Hogy nem tökéletesek! Hogy más is látja, hogy ők nem tökéletesek! Ciki, de ez az igazság.

És arról már nem is szeretnék regényt írni, hogy a pasik hogy viselkednek. Szerencsémre megtaláltam a párom az életben (nem magyar), nem kell elviselnem, hogy megaláznak és ide-oda rángatnak (mert megtörtént, és tisztelet a kivételnek, amiből nagyon kevés van otthon).

Sokáig tartott, míg megértettem a párommal is (és nem a nyelvi nehézség miatt), hogy nincs olyan, hogy tökéletes, de ha csinálsz valamit, vállalnod kell érte a következményeket, legyen az jó vagy rossz.

A pasiknak meg el kéne dönteni, mit akarnak. Egy szép lányt, aki szexin öltözködik és lehet mindenhova cipelni magunkkal, vagy tényleg arra vágynak, hogy meg tudják beszélni az élet legkisebb problémáját is a párjukkal (sértődés nélkül). A kettő nem zárja ki egymást, bár kicsi az esélye, hogy az elvárások 100%-ig teljesülnek.

Természetesen az ilyen problémák sokkal jobban kiéleződnek egy párkapcsolatban, főleg ha együttlakásról is van szó, de ebben az esetben felvetődik a kérdés, hogy ki hogyan tolerálja a másik hibáját (nem biztos, hogy hibának kell lennie, csak egy apróság is elég, amiben nem értenek egyet.) Vajon megéri-e felrúgni a kapcsolatokat csak azért, mert nem értenek egyet sokan, vagy meg lehetne-e próbálni megkeresni a középutat. Kommunikáció nélkül semmi esetre sem.”