Próbáltam rávenni, hogy utáljon meg és ő lépjen le

„Az utóbbi pár évben rengeteget olvastam a cikkeiteket (mondhatjuk, hogy függő lettem), és végül úgy döntöttem, hogy én is megírom a történetemet” – ennyi a bevezető az alábbi levélhez. Olvasóink büszkék lehetnek magukra, hogy a levélbeküldők olyan nagyra tartják a véleményüket, hogy ez a héten már a második olyan levelet közölhetjük, aminek beküldője a többi olvasó tanácsát kéri egy számára reménytelennek tűnő helyzetben. A távkapcsolatban idegeskedő és káromkodó Vilma után most Ambrussal lehet alább megismerkedni, aki nagy sokára most végre szerelmes lett, de pont egy olyan lányba, akibe eléggé nem kellett volna.

Ha önnek van tanácsa, hogy Ambrus mit lépjen ebben a helyzetben, kérjük, írja meg a véleményét a Randiblog email-címére! A válaszokat természetesen továbbítjuk Ambrusnak (de csak az érdemieket, a trolloktól megkíméljük levélbeküldőinket). De persze akkor is írhat, ha önt kínozza valami dilemma vagy reménytelen helyzet – kíváncsiak vagyunk az ön történetére is, és ha tudunk, segítünk!

„23 éves vagyok és jelenleg mesterképzésen tanuló egyetemista vagyok. Ez az ötödik évem egyetemistaként, amit egyre unalmasabbnak találok, de én választottam, hogy folytatom, így egy szavam nem lehet. Magamat olyan átlagosnak mondanám, se nem izmos, se nem kövér (185 cm - 75 kg). Jóképűnek se mondanám magam, de szerintem azért gyerekeket se lehetne velem ijesztgetni. Szóval azért annyira nem rossz a helyzet. Rendszeresen sportolok, de nem edzőteremben, mivel szerintem a természetben futni/kerékpározni (esetleg úszni) sokkal élvezetesebb és előnyösebb, mint egy edzőteremben gubbasztani órákat.

Mindezek ellenére (vagy pont ezért?) nincs valami szerencsém a szerelemben. Viszont azt tudom, hogy valószínűleg bennem van a hiba. Egyszerűen állandóan az agyamra hallgatok és nem a szívemre. Persze ha találkoznék végre valakivel, akiért képes lennék mindent feláldozni, akkor más lenne. A másik fő probléma, hogy általában ha úgy érzem, hogy szerelmes vagyok valakibe, akkor általában csak a barát szintig jutok el, tovább sosem. Össze se merem már számolni, hányszor jártam így és hányszor hallottam már, hogy szeret, mint barátot és nem akar elveszíteni (!), de összejönni se akar velem. Persze megértem, hogy senki nem akar elveszíteni senkit se, de ha az ember meg se próbálja, akkor honnan tudja mi lesz a vége? Ebben semmi logikát nem találok és ez engem kikészít. Így inkább többet nem kerestem a társaságukat, ami azért kicsit ironikus szerintem. Kellő idő elteltével túl tudtam tenni magam rajtuk, de csak nagyon nehezen. Végül ez ahhoz vezetett, hogy mivel nem találtam  főbb okot az elutasításra, így magamban kerestem a hibát, és szépen lassan megutáltam magamat. Ekkora önutálattal pedig nehéz élni. Így az utóbbi 2 évben teljesen bezárkóztam és nem kerestem a szerelmet.

Azután két év után ismét szerelmes lettem. A legjobb barátom ex(?)barátnőjébe... Persze mondani se kell, ismét a padlóra kerültem. Sosem éreztem ilyet még egy lány iránt se, de hát ő mégiscsak a legjobb barátom szerelme, és nem szabadna így éreznem iránta. Megpróbáltam teljesen elfojtani az érzéseimet teljesen eredménytelenül. Nehéz úgy valakit is elfelejteni, ha közben ő lesz az egyik legjobb barátja az embernek és mindennap beszélünk. Végül kiderült, hogy mit érzek iránta és ismét ugyanaz a lemez. Szeret, mint barátot és nem akar elengedni, de összejönni se (ami a legjobb barátom miatt lehet, jobb is). És sikerült ismét ugyanabba a folyóba lépnem. Őt viszont én se akarom elveszíteni, mert jobban szeretem, mint a többieket. Ezért először próbáltam rávenni, hogy utáljon meg és ő lépjen le, de mint kiderült, sajnos ez nem fog összejönni, mert egyszerűen képtelen vagyok megbántani. Közben ő összejött egy sráccal, akinek van barátnője,  de még a barátomat sem tudja elfelejteni teljesen. Egyszerűen tudja, hogy ez így nem jó, de képtelen tenni ellene.

Képtelen helyesen dönteni és lezárni bármit is. Tudom, hogy az nehéz lenne, de végül is hosszútávon neki is jobb lenne. De ő akkor is képtelen rá... És akkor múltkor kicsit részegen (a részeg mondatok józan gondolatok...), beszélgettünk erről, és olyan dolgokat mondott, amit még most sem tudok hova tenni. Elmondta, hogy sokat szokott gondolkozni azon, hogy velem mennyire egyszerűbb és jobb lenne. Ez egy „kicsit” kikészített, és most nem is tudom mit gondoljak és mit csináljak. Én csak azt szeretném, ha ő boldog lenne bármi áron...

Tudom, kicsit összevissza lett az írásom, de a cél az volt, hogy végre kiírjam magamból az egészet, hátha az segít. Persze tanácsokat is elfogadok.”