Még mindig több szex van, mint feszkó

Nemrégiben Emília álnév alatt tettük közzé egy olvasónk levelét. A beküldő nagy kérdése ez volt: miért hűl ki minden kapcsolata 2-3 év után? Kaptunk néhány igen érdekes levelet válaszul, és úgy tűnik, erre a kérdésre az egyhangú válasz az, hogy azért, mert mindenkinek minden kapcsolata kihűl 2-3 év után, legalábbis ami a szenvedélyes szerelmet illeti. Az alábbi három válaszadó azonban egy fel nem tett kérdésre is megadta a választ, arra, hogy érdemes-e szakítani, amikor ez a jelek szerint elkerülhetetlen fázis elérkezik az eredetileg izgalmasnak indult kapcsolatban. Az első két válasz többé-kevésbé összecseng, a harmadik azonban némileg ellentmond nekik – ön mit gondol? Kérjük, ha van hozzáfűznivalója, vagy ha szívesen megírná saját kapcsolatának vagy szakításának a történetét, írjon a Randiblog e-mailcímére!

Emma

„Értem én, hogy kellemetlen, amikor nem olyan a kapcsolat, amilyen az első fél évben volt, de na… valljuk be, ez előbb utóbb a kapcsolatok 98%-ában be fog következni. A megoldás erre nem az, hogy két évente lecserélem a partnert és büszke vagyok, hogy odáig kibírtam és milyen jól választok, mert a másik is szarik rám addigra. Ezt a hülyeséget csak az hiheti el, aki magát is meg akarja téveszteni.

Az amúgy rossznak vélt kapcsolatok nagy része nagyon is működőképes, csak a mai elkényelmesedett világban egyszerűbb a könnyebb utat választani és ráfogni mindenre, hogy rossz. Áh, tényleg! Így kész is a feloldozás, végre lehetek áldozat, akit sajnálni kell, mert ellaposodott a kapcsolat. Ja igen, ez valóban egyszerűbb, mint erőfeszítéseket tenni, amihez nyilván szükség van a másik fél együttműködésére. A perfekcionizmus ára nem a herceg fehér lovon, hanem a végső magány és a kiégett személyiség. Az emberek érzelmi intelligenciája sajnos egyenlő a nullával.

A pszichológia, mint tudomány, megkülönböztet szenvedélyes szerelmet és társszerelemet.

A szenvedélyes szerelem az, amit sokan rózsaszín ködnek is hívnak, amikor a testi vonzalom a maximumon teljesít, ám ennek hátránya, hogy figyelmen kívül hagyjuk a célszemély és a kapcsolat apróbb vagy súlyosabb hibáit. Eddig általában minden szuper, minden heppi, ez a köznyelvi értelemben vett szerelem.

A társzerelem kérem az, ami a hosszú távú, jól működő kapcsolatokat is táplálja. A testi vonzalmon kívül fő alapja a bizalom és a SZERETET, illetve a tisztelet. Rendszerint a szenvedélyes szerelmet követve alakul ki.

A szerelem, amit sokan éveken keresztül kétségbeesetten hajszolnak, több tonna szarnak minősített kapcsolaton keresztül, az a szenvedélyes szerelem, ami SOHA nem örök. Soha. Miért? Mert ez az agy egyik trükkje, hormonok, oxitocin, miegymás… de minek is lenne örök, mikor már a szex, az egyedek összekötése, netán a szaporodás is megtörtént.

Innen jön a társszerelem, amit kis energia befektetéssel igen kellemesen fent lehet tartani. Az emberek többsége ennél a résznél szokott bepánikolni, mert az hiszik, hogy ami velük történik, az nem normális. Pedig az. Kicsit magunkba kéne szállni. Akkor látni fogjuk, hogy amit igaznak hiszünk, az valójában hamis. Néha bizony a többség téved, mint mikor azt mondták, a Föld lapos.

Egy kapcsolatban a szeretetet sokan a szerelem alá helyezik fontosság szempontjából. Mivel a „szerelem” több pillanatnyi örömöt nyújt, a mai fogyasztás-orientált világban nem csodálkozom ezen. De aztán, akárcsak a mobiltelefont vagy a TV-t, ezt is elhajítják, mert már nem működik, hát így aztán „nem lehet élni”.

Nem akarok én sem itt nyáladzani, de a szeretet nem megy tönkre. Ha az van, akkor a kapcsolat egyáltalán nem rossz, és egyáltalán nem menthetetlen.

Minden kapcsolatnak megvannak a maga fázisai. A nyár sem tart örökké. Van, ahol igen, de ott sem feltétlen frankó élni.

Tenni nem kell ellene, csak mellette. Tessék időnként foglalkozni egymással, beszélgetni, programot csinálni, nosztalgiázni, meglepetések stb… beszélni egymás szeretetnyelvén.

Én sem magamtól vagyok ám ilyen „okos”.”

Emil

„Igazából előbb-utóbb MINDEN kapcsolat ilyenné válik.

Szerintem a házasság, de egyáltalán a közös élet marha nagy felelősség, ami nem unalom meg izgalom kérdése. Arról szól, hogy ketten gondoskodnak egymásról. Aztán idővel az utód(ok)ról, akit nemzettek. Ha valakinek az a gondolata egy hosszabb távú kapcsolatról bizonyos idő elteltével, hogy az "sekélyes", az még nem érett meg ilyenre. Teljesen érthető dolog ez tizenévesek, huszonpár évesek között, de idővel azért ha valaki úgy érzi, hogy megtalálta az igazit, és addig elmegy vele, hogy családot akar vele alapítani, akkor már elvileg nemigen szabadna ilyen dolgoknak eltántorítani az embert a másiktól.

Csak éppen a ma fiataljai még harmincasan is olyan éretlenek, hogy hajlamosak (nosztalgiából? fiatalság utáni vágyból? öregedéstől való félelemből?) ezeknek a percnyi élményeknek (legalábbis a szexi lángolások egy igazi hosszú távú kapcsolathoz képest annak számítanak) nagyobb értékeket tulajdonítani, mint az „unalmas” és „sekélyes” biztonságnak, hitnek, gondoskodásnak – ami viszont egy életen át elkísérheti az embert, a lángolás meg úgyis minden esetben elmúlik. Egy igazi társas kapcsolat (ha valóban társat keres az ember, és nem 7/24 műszakos szórakoztatóközpont/szexrabszolga kombót) viszont egy életre szól. Akár szexelnek, akár már nem.

És ezt úgy állítom, hogy én soha nem voltam vaskalapos/konzervatív keresztény módon nevelve. „Csak” felnőttem. Valóban. Mindenkinek ajánlott lenne meghallgatni és értelmezni a Who wants to live forever című opuszt a Queentől, mielőtt örök szerelmet vall a másiknak (ez a dal úgy kb nagyon jól leírja, hogy miben áll egy ilyesmi).”

Emmi

„Mi is eljutottunk megközelítőleg arra a pontra, mint Emíliáék, esküvőről nálunk is volt szó, de elmúlt a tűz, felszállt a köd, kihűlt az ágy, jöttek a hétköznapok, és a többi. Aztán egy szép napon felébredtünk egymás mellett az ágyban és... együtt maradtunk, most már több, mint tizenegy éve. De se össze nem házasodtunk, se gyerek nem lett (nem is lehet, megbeszéltük ezt már sokszor, és egyikünk se rí ezen, egy kicsit talán én, de annyira én se, hogy tegyek bármit örökbefogadás vagy hasonló irányban), csak úgy éldegélünk, nyugisan. Szerintem ha együtt maradnak, Emíliával is nagyjából az lett volna, mint ami velünk van: egy kis eltávolodás után jön egy újabb összecsiszolódás, és lesz egy jó, kényelmes, puha szerelem, amiben biztonságosan lehet élegetni és normálisan foglalkozni más dolgokkal is a családon-párkapcsolaton kívül.

Ha szóba jön, hogy mi mióta is vagyunk együtt, most már azért elég gyakran mondják, hogy milyen jó ezt hallani, hogy ennyi év után is együtt vagyunk, meg gratulálnak, meg milyen harmonikus pár vagyunk. Mondjuk tényleg eléggé az vagyunk, még mindig több szex van, mint feszkó. Nekem ez így jó, és nem tartom valószínűnek, hogy még valaha is akarni fogok kilépni belőle (volt már, hogy akartam, de elmúlt), viszont egyáltalán nem lepődök meg azon, hogy valakinek nem ez az életcélja. Szóval azt üzenem Emíliának, hogy csinálja, amit érez, ezek szerint neki nem ez van megírva, mint nekem. Azt viszont ne gondolja, hogy 3 év után is ugyanazt fogja érezni, mint korábban. Bár könnyen lehet, hogy amikor a következő pasijával is eljutnak 3 év után ugyanebbe a kihűlős korszakba, akkor vele valamiért mégis úgy döntenek majd, hogy maradnak abban, ami van. Szerintem egyik sem jelenti az élet értelmét. Van, akinek megállapodva jó, van, akinek kalandozva, és van, akinek agglegényként (-leányként). Mindenki abban legyen, amiben boldogabb. Ahogy érzi. Ha úgy érzi, hogy ilyen nyugis kapcsolatban unatkozik, szakítson, csak akkor fogadja el, hogy ő ilyen, és ne keseregjen rajta.”

UPDATE – Emília válasza

A poszt megjelenése után pár nappal Emília, az eredeti levél beküldője válaszolt a fent olvasható reakciókra. Ezúttal ezt írta:

„Kicsit úgy érzem, hogy meg kell védenem az álláspontomat, mert amit Emma ír, az nem teljesen van így.

Nem mondtam, hogy erre számítok egész életemben, hogy mindig 2-3 éves kapcsolataim lesznek. Megtehettem volna, hogy ülök még pár évig ezen az egészen, és majd 10 év múlva mondjuk ki, hogy tényleg nem jó.  De ha mindketten így érezzük, hogy ebben ennyi volt, akkor mit csináljunk? Maradjunk együtt, tudván, hogy mindig kicsit rosszabb lesz? Ez nem az a helyzet, hogy felébredünk egymás mellett, és aztán ülünk tovább a pocsolyában, mert így jó. Ha nem vagyunk boldogok így, egyikőnk sem, akkor miért kéne együtt maradni? Mert minden kapcsolatban egyszer eltűnik a szerelem, és ezt el kell fogadni? Oké, de ez még nem minden.

Félreértés ne essék, mi nem azért szakítottunk, mert nem vagyunk már szerelmesek vagy volt egy fellángolás. Nem vagyunk szerelmesek, ez tény, de. Azért szakítottunk, mert elmúlt az, amitől éreznénk, hogy még 10-20 évig együtt tudnánk lenni. Én lennék a legboldogabb, ha egy kapcsolatom valakivel 2-3 évnél tovább rendesen tudna működni. Nem a szerelem része a fontos, hanem pont az az érzés kell, hogy ezt tudjuk csinálni anélkül is még sokáig.”