Ha valamit írok, az a válasz: ne itt, mert olvassák

Olvasói levelek százai bizonyítják már itt a Randiblogon, hogy egy kapcsolat nagyon nehéz tud lenni, akárhogy is dúl a szerelem. Az alábbi írás beküldőjének, Zsigmondnak sem volt könnyű dolga, főként azért, mert itt ráadásul gyakorlatilag hárman voltak a kapcsolatban. A lány édesanya ugyanis szokatlanul szigorúan fogta a gyereket, pedig ez a gyerek már rég nem is volt gyerek. Az anyuka elől Zsigmond végülis nem tudott máshova menekülni, csak a szakításba, aminek ráadásul egy meglehetősen szokatlan formáját választotta, de azt mondja, így volt a legjobb mindenkinek. Olvassa végig a történetet, aztán ha úgy érzi, írja meg nekünk ön is véleményét vagy saját történetét a Randiblog email-címére! Természetesen kérni sem kell, hogy a levélbeküldők inkognitóját őrizzük meg, mert itt a Randiblogban mindig mindenki álnéven szerepel – Zsigmondot sem Zsigmondnak hívják a valóságban.

„Egy 20 éves lányról van szó. Minden stimmelt, normálisnak tűnő családi háttér, minden perfekt. Az első hónapokban szinte semmi probléma nem volt, egy dolgot leszámítva: a lány közölte: az édesanyja olvassa a Facebook-üzeneteit. Első körben még elmegy az ember amellett, hogy ez amúgy egy jogsértő dolog, és annyira végül nem is zavarja. Majd szépen lassan teltek a hónapok és folyamatosan jöttek a meglepődések. Mivel a lány még tanult, ezért folyamatosan én jártam hozzá, adott esetben az otthonomtól 80 km-re minden egyes héten. Folyamatosan vele voltam, mert nekem és neki is erre volt igénye.

Ezzel első körben semmi probléma nem volt, majd jött a karácsony, és azt kértem a barátnőmtől, hogy most az egyszer legyünk nálunk kicsit hosszabb időre. Természetesen kérésemnek eleget is tett. A karácsonyt együtt töltöttük, viszont nem volt olyan nap, hogy ne az édesanyja telefoncsörgésére keltem volna. Sebaj, ebből volt egy kis összeveszés stb.

Aztán ismételten teltek a hónapok, és hirtelen elkezdett zavarni, hogyha valamit írok a barátnőmnek Facebookon, az a válasz: ne itt, mert olvassák. Majd szépen felvilágosítottam arról, hogy ez most már engem sért, mert pl. éjszaka nem tudok egy sort leírni semmivel sem kapcsolatosan. Megpróbáltam megbeszélni a dolgot, a válasz: ha megváltoztatom a jelszavam, akkor anyum azt hiszi, hogy titkolózom. A szülők egyáltalán nem hagytak magánéletet nekünk. Majd idővel kivertem a balhét és közöltem, hogy itt a pont, hogy megváltoztatva legyen ez a jelszó. Amint megtörtént a jelszóváltoztatás. elindult a lavina. Lavina, amelynek nincs megállása. A barátnőm egyre kevesebbszer jött hozzám, mondvacsinált fals indokkal, hogy őt bizony nem engedik és neki a nagyszüleinél dolgoznia kell. Az igazi indok, hogy innentől kezdve az édesanyja bekorlátozta. Az új munkám miatt már nem tudtam megtenni, hogy mindennap eljárok hozzá vagy esetleg ott alszom nála, tőlem 80 km-re. Innentől kezdve hetente többször is felhoztam, hogy jó lenne, ha többet jönne, mert jelen helyzetben én ezt nem tudom megtenni. Aztán jöttek  a problémák, én ideges voltam azért, mert ő nem tud jönni, közben megbetegedtem, kiabáltam vele. És itt jön a nagy bravúr.

Az édesanyja meghallotta a kiabálást, és onnantól kezdve teljes eltiltás. Egy kitűnő tanuló egyetemista, 20 éves fejjel nem jöhet hozzám. Minden zúdult a fejemre egyszerre. Megbeszélt találkozóink le lettek mondva, hetente maximum egy estét kaptam belőle.

Szomorúság, bánat, stb. Én nehezen dobok ki bárkit is, ezért utána úgy viselkedtem, hogy meg legyen az eredménye, kiabáltam, húztam az agyát, hogy szakítson velem.

Majd megtörtént. Nagyon sokáig bántam, sőt tettem is ellene, hogy ne így legyen, nagyon sokat gondolkoztam ezen a lépésemen. De megtörtént és így mindenkinek jó. Azóta beszéltünk párszor telefonon, majd beláttam, hogy nekem ez így nem megy. Undorító paraszt férfi módjára megértettem vele, hogy én nem az vagyok, akit szeretne. Meggyűlöltettem magamat. Már gyűlöl. Miért tettem? Nekem könnyebb volt így és valószínű neki is.

A tanulság ebből az egészből annyi, ha időben kapcsolok, hogy egy 20 éves egyetemista lány milyen szinten korlátozva van, nem kezdek el építeni rá egy életet. Pedig sikerülhetett volna. Azóta estéimet unalmasan tengetem és nézek magam elé. Bárcsak szabadabbak lennénk. A viselkedésemet semmi nem támasztja alá, de nem tudok választ adni arra, hogy pontosan miért így tettem. Magammal basztam ki, de hosszútávon megérte.”