Fura dolgok jöttek rám nála esténként

„Két korábbi levél kapcsán éreztem úgy, hogy most már ki kell írnom magamból a párkapcsolatom történetét. Összefüggésben van ez Bíborka „megváltoznak a férfiak” történetével és Eleonóra „az idegeim rámentek” írásával. Kicsit hosszú lesz, de talán másoknak is tanulságos… Utólag mindig okosabb az ember” – ehhez a bevezetőhöz nem is kell túlságosan sok további kommentár, csak annyi hiányzik, hogy a beküldőnek adjunk egy álnevet. A ma sorra kerülő olvasónak a Klotild nevet dobta a gép, és Klotild írása egy szerelem története egy igazán különleges férfival. Sajnos azonban idővel kiderült, hogy Klotild reakciója is igen különleges erre a bizonyos férfira, de a viszonynak ezek után még nem lett azonnal vége... A részleteket alább lehet elolvasni, de azért előbb még emlékeztetünk mindenkit, hogy folyamatosan várjuk a történeteket és véleményeket a Randiblog e-mailcímén!

„Én is egy olyan kapcsolatban éltem egy évig, amire szó szerint rámentek az idegeim, a végén csak nyugtatóval tudtam találkozni a barátommal.

Szépen indult a kapcsolat, egy munkahelyen dolgozunk (de nem egymás mellett), a kollégák hoztak össze bennünket. Eleinte sem találkoztunk túl sűrűn: heti 1-2-szer. Mindketten lassan közeledtünk a másikhoz. A srác megbízható, kedves, egészen figyelmes volt. Aztán az első együtt töltött egész nap már jöttek a gondok. Nála voltunk (mint utána mindig), főztem neki. Mindenért beszólt: miért használsz ennyi edényt, miért szórtad ki a lisztet, miért van ekkora kupi a konyhában és társaik… A lakása egyébként olyan, mint egy múzeum: antik bútorok (amiken egyébként nem lehet csak úgy ugrálni, mert régi), csillogó tisztaság, és rend, agglegény típus. Nem vicc: a fotel karfáin és a komódon csipketerítő… Nagyon pedáns volt tehát, és kényelmes. Mindig nekem kellett hozzá mennem és maximum csak hetente 2-3-szor. Ja és bejelentés nélkül nem mehetek – ezt kikötötte. Azt is kijelentette, hogy neki túl sok 24 óra velem (és bárkivel, baráttal, testvérrel is), hogy neki pihennie kell és a legfontosabb a saját nyugalma. Nem akar senkivel összeköltözni, nem akar házasságot és gyereket. Ez már egy hidegzuhany volt, de én, a hülye nő persze nem tágítottam: szerettem és vártam, hogy megváltozik. És ő is szeretett – a maga módján. Amennyire ő szeretni tud, azt megadta. De ez kinek elég? Szerintem a legtöbb nőnek nem…

A kapcsolat folytatódott tovább, jövő nélkül. Az együtt töltött kevéske idő általában jól telt, sokat szeretgetett engem, de már 2-3 hónap után fura dolgok jöttek rám nála esténként. Elalváskor elkezdtem remegni, kimelegedtem, hánytam. Először azt hittük: gyomorrontás… De mindig csak nála és csak este… Utána egyre többször fordult ez elő, mígnem rájöttem, mi ez: pánikbeteg lettem mellette. Máshol semmi bajom nem volt, csak vele és nála… fél év után ott tartottunk, hogy ha tudtam, hogy aznap este megyek hozzá, már délben bevettem az első Frontint… És sokszor ez sem segített. Képzeljétek el, mekkora pánik tört rám, ha két szem nyugtató sem segített… Ilyenkor az volt a megoldás, hogy fogtam magam és hazamentem – elmenekültem a probléma elől… Szerettem őt, de ő nem úgy akart engem… És én még mindig kitartottam. Kétségbeesetten ragaszkodtam hozzá… Mert vágytam arra, hogy valaki megöleljen és ha múló pillanatokra is, de szeressen… Ilyen az ember, a nő… Egy kis szeretetért, egy kis odalökött csontért képes önmagát is károsítani. Rendszeressé vált a gyógyszerezés és a félelem: most akkor rosszul leszek vagy sem? Mindig meg akartam neki felelni, ezért alakulhatott ki bennem valahol a pánikbetegség.

Igazából mindig is tudtam, hogy ennek nincs jövője, de sokáig reménykedtem: megváltozik és akkor talán én sem leszek rosszul… Nem így lett. Egy év után is ott tartottunk, ahol az elején. Szakítottunk, majd onnan folytattuk, ahol abbahagytuk. Nem kellett volna, de gyenge voltam a kiszálláshoz. És az idő... Itt is az idő segített. Sikerült összeszednem magam és rászánni: nem hívom őt, nem keresem. Elkezdtem pszichológushoz járni, kezdek kijönni a gödörből, de még mindig nehéz. Tiszta agyrém, de még mindig hiányzik… Viszont győzött a józan ész: ennek nincs értelme.

Örülök, hogy vége lett, azt hiszem, ő sosem fog megváltozni. Szerencsések azok, akik megtapasztalják egy férfi megváltozását, de szerintem ez ritka, mint a fehér holló… És aki már ott tart, ahol én: gyógyszerezi magát ahhoz, hogy találkozni tudjon az állítólagos szerelmével, akkor szólaljon meg a vészcsengő! Ez nem normális, bármennyire fáj, lépni kell, befejezni a romboló kapcsolatot. És várni arra, aki mellett megtalálom a nyugalmat és a közös jövőt...”