Folyamatosan kérdezgettek, mikor lesz „normális” pasim

„Viszonylag gyakran böngészem a Randiblogot, és az utóbbi időben több olyan olvasói levélbe is belefutottam, amihez többé-kevésbé hozzá tudok szólni, talán némi tanáccsal is szolgálhatok. Vid és Bulcsú levelére szerettem volna utalni, ami nagyrészt a szülői el nem fogadás témáját feszegeti. A véleményem megvan az olyan szülőkkel kapcsolatban, akik vallási vagy anyagi alapon kívánják beházasítani gyereküket, de leginkább az érzelmi intelligencia érthetetlen mértékű hiánya az, ami számomra érthetetlen” – sokszor előfordul az, hogy több olyan olvasótól is kapunk levelet, akiknek ugyanaz a dolog keserítette meg az életét vagy tette tönkre a kapcsolatát. A legutóbbi ilyen téma az volt, hogy mi van, ha a szülők lehetetlenítenek el egy kapcsolatot, például vallási alapon.

Mindig nagyon örülünk ilyenkor, ha olyasvalaki is ír, aki nemhogy szembenézett egy ilyen helyzettel, hanem meg is tudta oldani. Az alábbi levél egy ilyen hölgytől érkezett, a beküldőt Petrának neveztük el, és náluk ugyan nem volt vallási színezet a sztoriban, de a szülők az ő esetében is roppant keményen küzdöttek Petra választottja ellen. Olvassa el a történetet, aztán írja meg nekünk a véleményét vagy saját sztoriját, a Randiblog email-címén folyamatosan várjuk a leveleket!

„25 éves nő vagyok, és az én románcom 19 éves koromban kezdődött.

Szerelem volt első látásra, úgy, ahogyan az a mesékben meg van írva, ha lehet ilyet mondani, megláttam őt, és megszerettem – ahogyan ő is engem.

Azonban ezzel a családom nagy része nem így volt. A választott férfi „nem jó” családból származik, nincs magas végzettsége, nem tehetős – ezért nyilván soha nem is lesz az, és nem tud majd engem olyan anyagi biztonságba helyezni, amiben felnőttem. Igen, a családban soha nem volt gondunk szerencsére semmire, ami anyagi jellegű.

Ezen túl neki nem volt soha családja. Nyilván van apja, van anyja, de soha nem tekintette őket a szüleinek, mert soha nem viselkedtek felelősségtudatos szülőként. Mindig egyedül volt, nem tanult meg sok normát, ami egy családon belül kötelező. Ez is nagyon szúrta a szüleim szemét. Esélyt sem adtak neki a beilleszkedésre, elítélték, mert nem onnan jött, ahonnan én. Pedig az én szüleim is a nulláról kezdték annak idején. (Hozzáteszem, azóta a párom sokszor annyit keres, mint amennyi az átlagfizetés, de ekkor már az volt a baj, hogy miért nincs doktorija.)

Lassan eljutottunk odáig, hogy a választottamról már nem is lehetett beszélni, el akartak tőle tiltani, az együttélésünket azzal akadályozták meg, hogy olyan magas lakbért határoztak meg, amit valóban nem lehetett teljesíteni. (Ehhez tudni kell, hogy vidékről költöztem fel Budapestre tanulni, itt ismertem meg őt, kaptam egy lakást, ahol nem volt szívesen tudva, annak ellenére, hogy a szüleim nem gyakran látogattak meg.)

Szóval sokáig titokban voltunk együtt, miközben folyamatosan kérdezgettek, hogy mikor lesz „normális” pasim. Volt, hogy emiatt szakítottunk, mert nem bírtam azt a terhelést, amit rámtettek azért, mert nem olyan embert választottam, amilyet ők megálmodtak nekem. Folyton ment a szakítás-összejövés, megviselt mindkettőnket. Végül elhatároztam, hogy akármi történjék, én Őt szeretem, nincs mit tenni, el kell, hogy fogadtassam a szüleimmel is. Erre jöttek a kirohanások, hogy akkor vagy ők, vagy a választottam, hogy nem akarják többé látni, hogy nem vesznek részt majd az esküvőnkön, stb. Szóval lelki terrort alkalmaztak. Nem mindig volt jó velük a kapcsolatom, de alapvetően összetartó család a miénk, nagyon szeretem őket, és nem akartam, hogy sérüljön a kapcsolatunk. De nem is hagyhattam magam. Azt mondtam, hogy itt most ebből elég. El tudom dönteni, hogy ki való hozzám, kivel tudok előrébb jutni, ki mellé akarok este lefeküdni, kiben bízok, és kit szeretek – tehát ki számomra minden szempontból az ideális partner. Kereken öt évembe telt, hogy a szüleim azt mondják, hogy jó, megpróbáljuk, de akkor neki is mindent meg kell tennie, hogy olyan legyen, aki elfogadható. Ő próbálkozik, vért izzad ezért – így kapott is apukámtól kerek öt percet, hogy ledarálhassa, mit akar a lányától. Erre apum kiosztotta köztünk a szerepeket – nyilván öt év után köztünk ez nehezen is dőlt volna el – és hogy neki kell a rezsit fizetnie – persze leokéztuk, és eldöntöttük, hogy úgy teszünk végre mindent, ahogy nekünk tetszik.

Nem látok bele abba, milyen az, amikor a család vallási fanatikus, de tudom, milyen a folyamatos lelkiterror, hogy mennyire megvisel egy kapcsolatot. Tudom, hogy nagyon nehéz, de ha az ember azzal akar lenni, akit szeret, akkor azért meg kell küzdenie. Időt és energiát vesz el, rengeteget – esetünkben ismétlem, öt év!!! – de meglett az eredménye, és még ha a párom nem is lesz soha teljes értékű családtag, nem fogok attól félni, hogy a családom nem jelenik meg az esküvőmön, vagy nem örül velünk együtt annak, amikor majd gyerekünk lesz.

Egy szó, mint száz, kitartás, elhatározás és rendíthetetlen szeretet. Ha ez megvan, akárki akármit tesz, működni fog.”