„Régóta olvasgatom a kőkólás sztorikat, sokszor éreztem magam hasonló helyzetben, mint az írók, és most eljutottam arra a pontra, hogy én is szeretném megosztani veletek a saját történetemet” – ennyi bevezetőt írt Hedda álnevű olvasónk alábbi leveléhez. A beszámolóban egy kapcsolatát írja le, ami az évek során több fázison ment át, ráadásul először nem is szerelemnek indult, hanem barátságnak. A viszonyban a legutolsó fordulat azonban a napokban állt be, és Hedda azt mondja, fogalma sincs, mi következik most, mit kezdjen a helyzettel. Ön mit tanácsol neki? Ha van kedve, írja meg nekünk véleményét a történetről a Randiblog email-címére, de természetesen akkor is nagyon örülünk, ha saját sztoriját küldi be nekünk. És még egy figyelmeztetés: a levél tartalmaz egy-két (konkrétan két) trágárabb kifejezést. Ha önt zavarják az ilyen szavak, óvatosan olvasson!
„Az én sztorim jó pár évvel ezelőttre nyúlik vissza. Volt egy nagyon jó barátom, fiúbarát. Sokszor lehet hallani azt az állítást, hogy fiú és lány között nem létezhet barátság. Hát erre az én ellenpéldám mi voltunk.
Ő akkor egy régóta tartó kapcsolatban volt, ahogy én is. Ott ő volt a szerelmes szenvedő, nálunk én okoztam a szenvedést. Majd szépen lassan véget ért mindkét kapcsolat, az ő szíve összetört, én más szívét törtem össze. Hirtelen nagyon sok szabadidőnk lett, így egyre többször találkoztunk, átbeszéltük a dolgokat, segítettünk egymásnak. Főleg én neki. Teltek a hónapok, neki barátnője lett, és nekem is kezdett alakulni valami, természetesen mindkettő halva született ötlet volt, de jó barátok módjára támogattuk egymás baromságát.
Annyit tudni kell azért róla, hogy ha lehet így fogalmazni, a „zsánerem”. Magas, vékony, jóképű. Mégsem néztem rá sosem férfiként, egészen addig, amíg...
Sokszor járkáltunk el hétvégente társasággal sörözni, szórakozni, és egyre inkább azt vettem észre, mintha máshogy nézne rám. Mikor elsétáltam előtte, éreztem a tekintetét a seggemen, furcsa megjegyzéseket tett, amik igencsak kezdtek egy erős flörthöz hasonlítani. Ahogy egyre több ilyen hétvégén lettünk túl, egyre inkább elkezdett tetszeni a dolog, egyre több időt töltöttem egy ilyen este előtt a fürdőszobában, éreztem magamon, hogy tetszeni akarok. És tetszettem is. Marha jó érzés volt, és nagyon izgalmas is, ugyanis nagy port kavart volna, ha mi ketten bármilyen formában összekerülünk. Nem sokkal később azon vettem észre magam, hogy kettesben borozgatunk és arról beszélünk, hogy valakinek meg kéne csókolni a másikat, hátha akkor kiderül, hogy ez a vonzódás dolog csak valami állatság lehet, hiszen mi barátok vagyunk… Megcsókolt. Hát, nem pont az derült ki, amire számítottunk. A következő napon már nem álltunk meg a csóknál.
Volt már részem sokféle szexben. Szar szexben, átlagos szexben, egész jó és nagyon jó szexben is. De amit vele éltem át, az semmihez sem volt hasonlítható, nagyon különleges és persze rendkívül izgalmas volt. Ja, és mindezt a szabadban. Természetesen több se kellett, elkezdtünk találkozgatni, és ahol csak tudtuk, megkaptuk egymást. Ha éppen nem találkoztunk, akkor az előző esti találkát taglaltuk chaten, vagy a másnapit szerveztük.
Aki belekerült már életében egy ilyen viszony-dologba, az pontosan tudja, hogy nem lehet sokáig fenntartani ezt az állapotot. Nem tudom, mennyi ideig tartott, hiszen ennek már idestova lassan 3 éve, de talán pár hétig mehetett ez így, mikor szépen lassan elkezdtünk kötődni, nem sokkal később már egy pár voltunk. A családom imádta, minden szabadidőnket együtt töltöttük, igazi mézeshetek voltak.
Tudni kell róla, hogy az előző kapcsolata elég rendesen helyben hagyta a lelkét, így óriási munkám volt abban, hogy egyáltalán azt elhitessem vele újra, hogy ő egy szerethető ember, egy jó ember. Sokat dolgoztam rajta, de azt gondolom, megérte. Természetesen, mint minden normális pár, mi is veszekedtünk, hevesek voltunk, nagy szabadságigénnyel, de imádtuk egymást, így semmi nem számított, boldogok voltunk együtt. Nekem előtte egy rakás elbaszott kapcsolatom volt, így a kölcsönös szerelem egy szép álom volt számomra, amit én életemben először mellette éltem meg.
Fantasztikus érzés volt, szárnyaltam. Aztán nyilván, ahogy ez lenni szokott, eltelt egy év, jöttek a gondok. Eléggé link lett, kevesebbet törődött velem és persze az a láng is, ami miatt összekerültünk, egyre inkább kezdett elhalványulni. Ami a legrosszabb volt ebben, hogy nálam továbbra is megvolt minden, ami kellett, szerettem, imádtam, kívántam, és nem értettem meg, hogy ő miért nem? Magamban kerestem a hibát, egyre visszataszítóbbnak találtam a tükörképem, pedig nincs velem semmi baj, csinos vagyok, intelligens, humoros, világéletemben szerettek a férfiak. Húztuk ezt így egy jó ideig, aztán egyszer csak nem bírtam tovább, elérkezett a „nagy beszélgetés” ideje. Kiadtam magamból minden sérelmet, amit ez által okozott nekem, ő pedig megígérte, hogy minden máshogy lesz, ellaposodtunk, de meg fogja oldani. És úgy tűnt, igazat mondott. Szinte másnaptól újra csillogó szemmel érkezett, újra csókolóztunk, kívánt engem és én megint a mennyországban érezhettem magam.
Most eltelt újabb másfél-két év, és persze ugyanitt tartunk. Az én szerelmem és szenvedélyem végtelen, de nála ismét ugyanaz a gond. Mikor éreztem, hogy megint ez az időszak következik, próbáltam nem tudomást venni róla, nem nyaggatni vele, mint a múltkor, egyszerűen csak hagytam, hogy majd visszatér megint. Az elmúlt hetekben éjjel-nappal együtt voltunk, amit egyszerűen nem lehet úgy kibírni, hogy csak elélünk egymás mellett... dolgozunk, eszünk, alszunk és minden egyes kurva nap ugyanolyan. Főleg, hogy az összeköltözést terveztük. Ismét elérkezett a kiborulás, napokig nem beszéltünk, elegem volt, nem akartam újra gyűlölni és ostorozni magam, de nem gondoltam, hogy ami ezután következik, az rosszabb lesz bárminél, amit valaha is átéltem. Elérkezett az este, nagybeszélgetés, második felvonás. Azt gondoltam, és gondolom most is, hogy a szeretetnél nincs nagyobb erő a világon, minket nem érhet baj, mindenre létezik megoldás. Ő nem így gondolta, leült mellém és egy mondatával aláírta a halálos ítéletemet.
Elmondta, hogy a legutóbbi ilyennél még nem vallotta be magának, de most már biztosan tudja, hogy hiányzik belőle az a szikra, az a plusz valami, ami miatt két ember együtt van és mondjuk csókolózik vagy lefekszik egymással és, hogy amíg benne ez nincs meg, csak élünk egymás mellett, mint akik huszonéve házasok, de nem tudunk boldogok lenni együtt, hiába élne le velem egy életet. Egyszerűen otthagyott. Eldobott mindent, ami mi voltunk, az összes munkát, amit belefektettem a kapcsolatba. És most, pár nappal később, lövésem sincs, hogy mi lesz most. A folyamatos bőgés, cigizés és hányás között az ad néhány perc nyugalmat, ha arra gondolok, hogy ez nem lehet igaz, fel fogok ébredni ebből a szörnyű rémálomból. Egy ekkora ajándékot, mint amit mi kaptunk, nem szokás visszaadni.”