„Már régóta olvasgatom a Randiblogon az olvasói leveleket, megérett bennem az elhatározás, hogy megírjam a saját történetemet. Talán lehet benne tanulság mások számára is. Régi történet, kellett idő feldolgozni” – az alábbi történet olyan kemény, hogy nekünk is kellett pár perc, hogy az első olvasás után fel tudjuk dolgozni, pedig velünk nem történt meg, mi csak elolvastuk. Beküldőjének a Dorina álnevet adtuk, és ezúton is köszönjük neki, hogy megírta ezt az idő közben sajnos különösen aktuálissá vált történetet. Mint mindig, most is minden olvasói reakciót várunk ezzel a témával kapcsolatban is, de ezúttal különösen bátorítjuk azokat, akik hasonló traumán mentek keresztül, mint Dorina. Ha önnel is történt ilyesmi, és úgy érzi, szívesen beszélne róla álnéven a nyilvánosságnak, kérjük, írjon a Randiblog emailcímére!
„16-18 éves koromban volt egy barátom, gimis szerelem, nagy drámákkal, összeveszésekkel, kibékülésekkel, gyerekes szerelem, azt hittük, ilyen egy kapcsolat, ettől igazi. A második év végén kezdtek ezek a veszekedések sűrűsödni, egyre több volt a gond.
A srác egy hétre elutazott, majd mikor visszatért, kezdett furcsán viselkedni, hűvös volt velem, túl kimért. Hosszas faggatásomra elárulta, hogy az utazás alatt megcsalt. De nem szimplán megcsalt, hanem szerelmes is ebbe az új lányba. Még engem is szeret, adjak neki időt, hogy dönthessen. Hát én nem adtam. Összetörtem, tudtam én, hogy a kapcsolat a végét járja, de azt érzetem, hogy nem ezt érdemlem, nem így kellett volna ezt intézni.
Gyerekfejjel persze egyből bosszút forraltam, azt akartam, neki is ugyanúgy fájjon, mint nekem. Volt is erre egy kiszemeltem, egy srác, akit pár hónappal előtte egy házibuliban ismertem meg, egy ismerős ismerőseként. Tudtam, hogy ácsingózik utánam, de nem szerettem vele túl sok időt tölteni, mert olyankor nagyon nyomult, de a barátomra hivatkozva mindig tudtam hárítani. Mindenféle női voltak, mindig más, sosem tudtam követni. Sokkal idősebb volt nálam, és érdekes üzletelgetésből élt, kicsit féltem is tőle, de talán pont ez vonzott is.
Szóval bosszúszomjasan elmentem ehhez a sráchoz, sírva elmeséltem, a barátom mit tett, mintha haveri vigaszért mentem volna, de tudtuk mindketten, hogy valójában miért vagyok ott. Ittunk, szerintem benne más is volt, nem tudom. Csókolóztunk, elkezdett vetkőztetni, és én abban a pillanatban meggondoltam magam. Belém ütött, hogy én ennél jobb vagyok, jeleztem, mondtam, hagyjuk. De már nem volt visszaút.
Sikítottam, megütött, próbáltam kiszabadulni az öleléséből, lefogott, hátracsavarta a karomat. Ha sírtam, neki csak jobban tetszett. Szóval egy kis küzdés után feladtam, nem volt értelme ellenszegülni, én úgy éreztem, megerőszakoltak, ő pedig, hogy milyen vadat szexeltünk. Nem tudom eldönteni, hogy szerepjátéknak vélte, vagy ennyire nem észlelte a valóságot. Mindenesetre úgy tett, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb szeretkezése, a végén megkérdezte, kérek-e még bort.
Minden porcikám fájt, nem volt olyan részem, ami ne fájt volna, nem is emlékszem, hogy ezután mi történt, biztos felöltöztem, valahogy eljöttem onnan, tényleg nem tudom, de egyszer csak már otthon voltam. A barátom hívatlanul átjött, beszélni akart, rögtön látta, hogy tele vagyok zúzódással, alig élek, lelkileg is valahol máshol jártam, kihúzta belőlem, mi történt, és én elmeséltem. Láttam rajta, hogy ott, abban a percben megsemmisült, elöntötte a fájdalom és düh. És én végül is ezt akartam, fenyegetőzött rendőri feljelentéssel, de kerek perec megmondtam, hogy úgyis mindent letagadnék, így nem lett belőle ügy. Mi többet nem beszéltünk és nem találkoztunk sem a barátommal, sem a másik sráccal.
Az esetet lelkileg feldolgozni nagyon nehéz volt, a járulékos következmények csak pluszban rátettek: anonim AIDS vizsgálat, és az eredményre való várakozás, esemény utáni tabletta felíratása, úgy, hogy ne vizsgáljon meg a nőgyógyász (az ötödik orvosnál sikerült csak ezt így kijárnom). Valószínűleg kellett volna lelki segítséget kérnem a feldolgozáshoz, utólag így gondolom. Akkor azt tartottam a megoldásnak, hogy minél előbb „visszaüljek a nyeregbe”, tehát fűvel, fával, aki jött, azzal lefeküdtem. Azt meséltem be magamnak, hogy nem is olyan nagy ügy olyanokkal lefeküdni, akikkel nem akarok. Direkt ezért jártam bárokba, szórakozóhelyekre, hogy egyéjszakás kalandokat keressek. Mindegy volt, hogy hol és kivel.
Aztán elmúlt, mert jött egy fiú, aki nem nem akart velem lefeküdni, meg akart ismerni, randizni, megszeretni. Talán nem is találkozunk, nem tanulom meg őt, magamat és a nyugodt, békés életet értékelni, ha nem történik velem mindez. Azóta is együtt vagyunk, összeházasodtunk, van két szép gyerekünk.
Az esetre ritkán gondolok, csak a gyerekeimet, mások gyerekeit féltem a hasonló tapasztalásoktól.”