„Azt nem tudom, hogy Reginának mit kellene tennie, de arra emlékszem, hogy én hogyan jártam. A kezdet hasonló volt...” – a mai levél beküldője, Zsófia arra a korábbi sztorira utal, amelyikben Regina szerelmes lett egy nős férfiba a munkahelyén. Zsófiával ugyanez történt, de amíg a korábbi sztoriban még nem volt lezárás, addig az alább olvasható történetnek nagyon is kemény vége lett egy nem várt fordulat után. Ön is tudna mesélni? Kérjük, tegye! Ha van kedve, írja meg ön is saját történetét a Randiblog emailcímére!
„Válás után sokáig voltam egyedül. Nem is akartam senkit, jól elvagyunk mi a gyerekkel. Aztán jött egy új kolléga a szomszédos osztályra. Amikor először megláttam őt a folyosón, már akkor éreztem, hogy köztünk lehet valami, bármi. Nagyon kedves, udvarias, szerény pasi volt. 40, mint én. Hónapokig csak köszöntünk egymásnak, de azt naponta annyiszor, ahányszor találkoztunk. Ő dohányzott, amiért ki kellett járnia a teraszra. Én nem dohányzom, de a főnökasszony igen. Egyre többször kísértem el őt, hogy bekapcsolódjam a „bagós csapat” beszélgetésébe. Így szóba elegyedtünk.
Megtudtam, hogy nős, gyerek, kutya, macska, görény van otthon. Ezért aztán visszafogtam magam. Aztán úgy hozta az élet, hogy áthelyeztek arra az osztályra, ahol ő is dolgozott. Lettek közös ügyeink. Volt olyan is, hogy vidékre mentünk, együtt ebédeltünk. Én még mindig tartottam magam ahhoz, hogy nem mászunk bele más családi életébe, de azért éreztem, hogy tetszem neki, és hogy annyira nem lehet minden rendben otthon. Aztán már az irodából is együtt mentünk ebédelni, és elkezdtem bókokat kapni. Először csak ártatlan megjegyzéseket, aztán egyre komolyabbakat. Meg apró ajándékokat. Akkor gondoltam azt, hogy talán elkezdhetném bátorítani, hiszen már nem csak arról van szó, hogy én akarom, hanem az ő viselkedése is „ráutaló”.
Aztán egy napon, sok közös ebéd és cukrászda után egyszer csak megcsókolt. Hihetetlenül jó volt. És igen, mindketten úgy éreztük, megint 20 évesek vagyunk, vagy még annyi sem. Fiatalok, gondtalanok és szerelmesek. És közben dőltek kifele a csontvázak is a szekrényből: a gyerek, már nem is gyerek, fiatal felnőtt, és nem az ő gyereke. Ő „csak” felnevelte a felesége gyerekét. A házasság már évek óta nem működik, az asszony esténként otthon iszik, ő pedig magányos. Én lehetek a megmentő, én lehetek, aki újra értelmet ad az életének. Boldog voltam, és szerelmes. Már az első együttlétünk is nagyon jól sikerült. Csodálatos órákat töltöttünk együtt, és úgy éreztem, ebből lesz valami. Hagytam magam az érzés által vezetni, és hihetetlen magasságba emelni.
A második együttlétre sem kellett nagyon sokat várni, és ha lehet, még csodálatosabb volt, mint az első. Testileg és lelkileg is egy hullámhosszon voltunk, olyan közelségben, amiről eddig legfeljebb romantikus lányregényekben olvastam. Az álompasi az ágyamban feküdt. Igaz, még nem volt az enyém. Este még hazament. Sőt hazavitte a feleségét a munkából, közös e-mailjük volt, közös Facebookjuk, közös bankszámlájuk, közös hitelük. Az én szerelmem nem létezett önálló entitásként, csak valakinek a férjeként.
Csinált egy önálló, titkos e-mail fiókot, mert úgy hozta az élet, hogy két hétig nem tudtunk találkozni. Leveleztünk. Szerelmes szavak jöttek mentek, fantáziálásokat vetettünk „papírra”, lestük percenként szinte, írt-e már a másik. Aztán újra találkoztunk. A terv az volt, hogy együtt töltjük az egész napot. Lehetőleg az ágyban, vagy legalábbis a lakásomból nem kimozdulva. Késett. Sokat. Aztán amikor megérkezett, azzal kezdte, hogy csak néhány órát maradhat. Már ekkor gyanakodnom kellett volna. Nem kapcsoltam. Szeretkeztünk. Jó volt most is, de a második alkalommal megtapasztalt lelki közelséget nem éreztem. Inkább a félelmét. Amikor a kutya rosszat csinált, amíg a gazdi nem volt otthon, és most behúzza fülét-farkát, mert tudja, hogy büntetés vár rá. Nem értettem, mitől fél.
Aztán elmondta, hogy a két külön töltött hét alatt kitálalt otthon. A feleség mindent tud. (Már azt is, hogy ki vagyok.) És hogy ő el akar(t) jönni otthonról, de megzsarolták. Hogy akkor a nő nem tudja majd fizetni a hitelt, és nem megy az utcára, inkább magára gyújtja a házat. A „gyerek” gyűlöli őt, nem áll vele szóba. És most vívódás van. Nem tudja, hogyan tovább. Szeret engem. Velem akar lenni, de nem teheti meg velük.
Velem megteheti??
Megtette. Ma már nem szorul össze a torkom, ha rá gondolok. De azóta sem akarok kapcsolatot. És kerestem másik munkahelyet.”