„Sokat gondolkodtam, hogy megírjam-e a történetem. Van-e olyan izgalmas, mint a többieké. Most úgy döntöttem, izgalmas vagy sem, muszáj megírnom, muszáj valakinek/valakiknek kiöntenem a lelkem” – ezzel a bevezetővel kezdte a levelét az alábbi sorok beküldője, Brigitta (igazából természetesen nem így hívják). Ha tényleg nem lett volna izgalmas, akkor most nem szerepelne itt ez a levél, de Brigitta szerintünk nagyon érdekesen írta le szerelmei történetét, illetve azt, hogy hogyan viszonyul a másik nemhez. Előre szólunk, egyáltalán nem könnyed olvasmány. Brigitta tanácsot ugyan nem kér, de ha ön mégis azt érzi, hogy van egy-két dolog, amit szívesen elmondana neki, kérjük, írja meg véleményét, hozzászólását a Randiblog emailcímére! És persze azok levelét is várjuk, akik saját történetüket osztanák meg.
„20 éves vagyok, fiatal, de sok tapasztalattal. Nem csak szerelemben, hanem minden másban. Fiatalon meghalt előttem apukám, 5 éves voltam, álltam és csak néztem őt. Sokáig szenvedtem a családommal együtt, vagyis a nővéremmel és az anyukámmal. De ezt hagyjuk, nem ezért írtam.
14,5 évesen volt az első szerelmem, aktusom. Egy tőlem 400 km-re élő személlyel, mert a közelemben nem tudtam senkivel se lenni, kialakítani baráti, szerelmi kapcsolatot se. Egyedül voltam. 9 hónapon át beszéltünk, kameráztunk minden egyéb. Szerelmi vers, ahogy a tinik szokták, tudjátok. Eljött az idő, amikor felmentem hozzá, tökéletes volt minden. Szerelmes voltam, mindig rá gondoltam, mindig őt álmodtam, mindig vele akartam lenni. Majd eljött az idő, amikor elvette a szüzességem. Hazamentem, boldog voltam. Nem működött a nete. 2 hét után szakított velem, mondta, hogy ő sosem szeretett. Majd jött a visszakönyörgés két hét elteltével, megint hittem neki. Rászoktatott a gáztöltőre. Majd a legjobb barátnője lett a barátnője. Én messze tőle szemléltem a dolgokat. 2 évig mindennap sírtam, nem beszéltem senkivel, teljesen antiszociális voltam. Nehezen léptem túl.
Azóta eltelt majdnem 6 év. 6 hosszú év. Sosem volt rendes párkapcsolatom. Most 20 éves vagyok, tavalyi évem katasztrófa volt. Megint volt egy kapcsolatom 7 hónapig. Ő is kicseszett velem, mint a többi. Utána jött a banzáj, a berúgások, az élni akarás, a bánat elnyomása, hogy senki nincs mellettem, semmilyen férfi nem támogat, nem áll mellettem, nem ad puszit elalvás előtt. Fél év alatt begyűjtöttem 3 fiút. Majd fél év szünet.
Most augusztusban elkezdtem egy alkalmi kapcsolatot. Mindig úgy kezdem el a dolgokat, hogy tudom, mi lesz a vége. Tudom, hogy szenvedni fogok, többet fogok érezni, kapaszkodni fogok belé, ragaszkodni hozzá. Mégis elkezdem, mégis belemegyek. Mégis akarom a fájdalmat, holott tudom, nem fog senki se szeretni engem. Elkezdtem ezt a kapcsolatot, most próbálom leszarni őt, de ő egy hét után keres. „Elmenjek hozzád?”, satöbbi… Utána miatta egy hónap alatt 2 fiúval lefeküdtem. Rohadt ribanc vagyok, tudom, de mindig azt érzem, szükségem van a törődésre, hogy valaki valamilyen szinten átöleljen, pusziljon. Pedig tudom, senkinek nem vagyok fontos, senki se gondol rám. Nem tudom, mi legyen, annak a „kapcsolatomnak”, ami augusztus óta tart, próbálok véget vetni. De mindig jön egy érzés, egy vágy, hogy jöjjön. Miközben tudom, én fogok szenvedni, és tudom, hogy egész életemet ez fogja végigkísérni, mivel 5 éves korom óta szenvedek emiatt.
Köszönöm, hogy leírhattam!”