„A válaszlevelekből látom, hogy egy kis félreértés van, nem voltam elég egyértelmű” – ezzel kezdte az alábbi levelet annak beküldője, akinek első levelét nagyjából egy hónappal ezelőtt jelentettük meg Regina álnév alatt. Érdemes visszakattintani és elolvasni az egészet, de a lényeg, hogy Regina a munkahelyén titkos viszonyt kezdett egy komoly kapcsolatban élő férfival. Most egyrészt azért írt még egyszer, hogy tisztázzon egy-két dolgot a történettel kapcsolatban, másrészt azért is, hogy megírja a folytatást, hiszen az azóta eltelt időben történt egy és más. Olvassa el a fejleményeket, aztán ha van kedve, írja meg nekünk reakcióját vagy saját történetét! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk a leveleket!

„Nem egy cégben és nem egy helyen dolgozom az említett férfival, ennek ellenére napi többszöri telefon/e-mailváltás szükséges közöttünk a gördülékeny munkához. A kínlódásom után találkoztam vele és szépen megbeszéltük, hogy nem érdemes feszegetni a dolgot mert nem tudni, mi lesz belőle, and so on ... Persze én beszéltem, ő csak nézett rám mosolyogva, nagy kerekre nyitott szemekkel és igazából úgy láttam, egyet ért, de nem szólt semmit. Borzalmasan rossz érzés volt. Elköszöntünk, szándékaim szerint végleg.

Teltek-múltak a napok, ezer telefon ment oda-vissza csak munka céljából. Majd kaptam egy-két finom megjegyzést arra vonatkozóan, hogy jó hallani a hangom , hiányzom. Jó lenne inni egy kávét, találkozni, esetleg látni szeretne. Természetesen tartottam magam a tervhez és udvariasan megköszöntem neki, de nemmel válaszoltam, közben szinte széthullott a szívem...

Majd egyik nap megjelent a munkahelyemen valami mondvacsinált ürüggyel, hogy hozott valami papírt. Döbbenten álltunk egymással szemben, a vérnyomásom szerintem mérhetetlen volt. Azt nem tudom, ő mire gondolt, de nem mertem pár másodpercnél tovább a szemébe nézni, mert úgy éreztem, így is elvesztem végleg. Kereste a tekintetem, próbáltam kitessékelni finoman az aurámból, de nem ment el nem mozdult, csak nézett, felfalt a szemével, szinte szuggerált, hogy nézzek rá. Egyszerűen leírhatatlan az a tanácstalanság, amit éreztem.

Mindig tudtam, mit kell csinálnom, hogyan kell viselkednem másokkal, eddig nem voltak problémáim akár kellemetlen helyzetben sem, de most toporogtam, zavartan forgattam a papírt a kezemben, és magamban imádkoztam, hogy menj el, menj el, kérlek. De elkövettem egy nagy hibát, ránéztem.

Nem tudom, meddig nézhettük egymást, fogalmam sincs, hogy másodpercek vagy percek teltek el, amíg végül sikerült elfordítanom a tekintetem, és erőt vennem magamon, hogy megérintsem a vállát és betessékeljem a tárgyalóba.

Nem szóltunk egymáshoz, csak öleltük egymást csendben, éreztük egymás testének melegét/illatát, majdnem belehaltam az érzésbe.

Hála Istennek megcsörrent a telefonja, így kicsit össze tudtam szedni magam. A hozott papírra ráírtam (üres volt egyébként), hogy „kifele”, közben kinyitottam az ajtót, és szépen kitoltam, amíg ő beszélt. Tudom, hogy udvariatlan voltam, de képtelen voltam ép ésszel kibírni egy helyiségben vele. Ez nekem nem megy.

Próbáltam összeszedni magam (hideg vizes arcmosás, nagy levegő stb. stb.), mikor a telefonom kiírta a nevét... Nem szóltam egy szót sem a telefonba, csak annyit: szia. Hagytam, hogy elmondja, amit szeretne. Kifejtette, hogy látnia kellett ahhoz, hogy tudja, mit tegyen most. Nagyon hiányoztam és biztosan éreztem, hogy sokszor csak feleslegesen hívott fel, hogy beszélhessen velem. Csendben meghallgattam, de nem tudtam mit válaszolni, csak megkérdeztem tőle: mit vársz tőlem?

Teljes csend volt a telefonban elég sokáig, majd azt válaszolta, ezt nem fejtené ki telefonban, ha lehet, inkább találkozzunk 20 percre és elmondja.

Hezitáltam, jó ötlet-e adni egy esélyt, de arra jutottam, nyilvános helyen miért ne?! Elmentünk ebédelni egy nagyon populáris helyre, megfogta a kezem, a pincér nagyon kellemetlen helyzetben volt, mert nem engedte el a kezem az italoknál sem a rendelésnél sem, és még csak 1 centit sem volt hajlandó megmozdulni semerre.

Elkezdte kifejteni, hogy a helyzet nagyon faramuci, hiszen üzleti a kapcsolat a két cég között (mindketten vezetők vagyunk) és biztosan nem nézné senki jó szemmel, ha összekerülnénk. Ennek ellenére nem tud kiverni a fejéből, pedig nagyon erősen próbálta tiszteletben tartani a megegyezésünket, de nem megy. Neki én vagyok a felfrissülés, a megnyugvás, az izgalom, a totál szexualitás, a megértés, a segítség, a kedvesség, a melegség, a szerelem. Nem tud és nem is akar távol maradni tőlem. A megoldás, hogy kilépjen a kapcsolatából, még nincs meg, hiszen anyagilag is össze van kötve a párjával a cégben, de meg fogja találni a kiutat hamarosan.

Nos ennél a pontnál éreztem, hogy itt kell egy vonalat húznom, hiszen nem akarok ebbe belebukni, így elmondtam teljesen nyíltan és őszintén, hogy ugyanazt érzem, amit ő, de rettenetesen megrémít, hogy belemenjek egy olyan kapcsolatba aminek a vége az is lehet, hogy együtt marad a mostani párjával én pedig nyögöm majd egy kérészéletű szerelem kínjait egyedül.

Végre egy síkon voltunk, megértette, amit mondtam, majd rátromfolt, hogy ő is fél, hogy én lépek vissza esetleg.

Megettük az ebédet, udvariasan elköszöntünk egymástól, sem csók, sem más nem volt.

Jöttek a telefonbeszélgetések munkaügyben, csak és kizárólag munka semmi több.

Majd egy este mikor mentem haza ott állt a házam előtt az autójának támaszkodva és rám várt. Szeretett volna látni, érzeni, megölelni. Lehet, most sokan, akik olvasnak, totál hülyének fognak tartani, de beengedtem a lakásba.

Életem legszebb egy órája volt, egy szó nem hangzott el közöttünk azalatt az idő alatt, de ilyen odaadást még soha nem éreztem férfi részéről.

A végén megkérdezte, hogyan tovább, látjuk egymást néha vagy ne jelentkezzen nálam?!

Elmondtam őszintén, hogy semmi másra nem vágyom jobban, de iszonyúan félek a pofára eséstől, a fájdalomtól és attól, hogy évekig kínlódunk majd a semmiért.

Így szépen elköszöntünk egymástól, most lebegünk ebben a semmiben, nem tudjuk, mit tegyünk mikor és hogyan.

Egy biztos: nem nekem kell lépnem. Egy dolgom van, a lehető legtávolabb tartani magamat tőle, a lehető legkevesebbet gondolni rá, amennyire ez lehetséges.

Eddig itt tartunk, ha lesz folytatás, jelentkezem.”