A mai posztban is egy olvasói levél fog sorra kerülni. Egy újabb munkahelyi kapcsolatról van szó, de itt aztán a későbbi bonyodalmaknak már nincs különösebb köze a közös munkahelyhez. A beküldőnek a Salamon álnevet ajándékoztuk, és Salamon azt írja, nagyobb részben saját magát tartja a szakításért felelősnek. Nem könnyű egy különválást végigcsinálni, ha az egyik fél ennyire ragaszkodik a másikhoz – önnek van tapasztalata a téren? Vagy esetleg véleményét, saját történetét lenne kedve megírni! Kérjük, tegye! A Randiblog email-címére folyamatosan várjuk a leveleket.
„Még évekkel ezelőtt egy munkahelyen dolgoztunk, egy ideig nem is vettük észre egymást, de nekem a találkozás előtt pár hónappal ment tönkre egy kapcsolatom, így letisztulva láttam meg Őt. Csodaszép volt és az is a mai napig. Beszélgettünk, találkozgattunk és ahogyan általában lenni szokott, szerelem lett.
Pár hónap után összeköltöztünk, én albérletben laktam, amit a munkáltató egy részben támogatott. Eladtam a feleslegessé vált dolgaimat, hűtő, mikró, minden olyat, amire nincs szükség egy már berendezett másik lakásban.
Sikerült együtt egy külföldi kiküldetésben részt vennünk, igaz, ő hamarabb hazajött, de kitartottunk egymás mellett. Hazajöttem, ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Eladtuk az autómat, majd beruháztunk egy újba, éreztük, ez egy erős kapcsolat, mindent kibírunk, ha bármilyen probléma felmerül, le tudunk ülni és átbeszéljük.
Munkahelyet váltott, majd hónapokkal később megkapta azt, amire mindig is vágyott, egy multinál dolgozhatott.
A dolgok itt kezdtek el megváltozni, a dolgok és mi.
Bekerült egy másik társaságba és láttam a változást. Féltékenykedni kezdtem, már-már „nemnormális” módon, addig-addig csináltam, amíg megöltem benne minden jót és szakítottunk. Vagyis ő velem. Kihűlt, mondta. Az autónkkal elszenvedtem egy balesetet, én megúsztam, de sajnos az autó totálkáros lett, mindent elmond, hogy akik arra jártak s megálltak, kérdezték, hogy hányan haltak meg... A baleset után pár perccel hívtam, kérdezte, mennyire tört össze az autó. Totálkár, de én jól vagyok. Napszemüvegem összetört? Nem hittem el a kérdést. Elmondtam még egyszer, jól vagyok. Napszemüvegem összetört? Feladtam, gondoltam, majd otthon, személyesen megnyugtat. Hazaértem, kinyitotta az ajtót, majd hátat fordított, s visszatéblábolt a szobába. Itt jöttem rá, hogy nem csak a szerelem tűnt el belőle, de az empátia is felém. Nem értettem az okát, hogy miért, miért akarta ezt a sors, de mára már igen. Így „kényszerültem” rá, hogy a szakítás után belevágjak egy lakásba, elkezdjek egy új életet, amiben talán benne van az újrakezdés lehetősége, ha lenyugodnak a kedélyek.
Elköltöztem. Keresett. Ha hívott, mentem, segítettem, mert szerettem nagyon. Közös programok, vacsorák, vásárlások, szülőkkel való találkozás. Barátaim, barátnőim óva intettek ettől, hogy ennek nem lesz jó vége, addig leszek „fontos”, amíg nem talál mást, de nem hallgattam rájuk, teljesen odavoltam érte, vissza akartam kapni, holott tudtam, halott ügy.
Hívtam, találkozzunk. Nem, hát mit gondolok, nem vagyunk együtt, meg amúgy is, dolga van, nem ér rám...
Eljött a nap, ne keressem, bele akar kezdeni egy másik kapcsolatba. Számítottam erre, de azért mellbe vágott, és itt maradtam rengeteg kérdéssel, amire soha nem kapok választ, mert nem hajlandó az igazságot elmondani, csorbulna a tekintélye. Most ott tartok, hogy azt számolom, mikor miként dolgozik, hogy nyugodtan tudjak elmenni erre-arra, nehogy összefussak vele. Lehetne itt nagy okosságokat mondani, mit hogyan kellett volna, de aki szeret, aki vakon szeret. Az képes nemnormális dolgokra. Hogy mikor fogok újra bízni s szeretni, azt magam sem tudom, de nagyon nehéz lesz.
Amit még hozzá szeretnék fűzni, kvázi tanulságból, hogy nem szabad ennyire ragaszkodni s érzelmileg függeni valakitől. Borzasztó dolog becsapottnak lenni, elárulva, lehet, sok férfi nem mutatja ezt ki, de én felvállalom, büszkén. Nagyon hosszú és gyötrelmes lesz az újrakezdés,mind emberi, mind párkapcsolati oldalról, hisz bizalmat vesztettem – mindenhonnan.
Tudom, nem vagyok ezzel egyedül, sokan voltak, vannak s lesznek is, és mindenkinek a saját gondja a legrosszabb. Viszont ha keresztünket nyilvánosságra hozzuk s kitesszük, más is lássa, egyáltalán nem biztos, hogy valaki lecserélné a sajátjára. Mert keresztje mindenkinek van. Van akinek nehéz, s van akinek nehezebb.
Tudom, hogy hol rontottam, mit csináltam rosszul, de mire ezeket a dolgokat megértettem, már késő volt. Hiába volt minden, hiába várta tiszta lakás, vacsora, reggeli, a jó dolgok eltörpültek és egy rossz mindent megbosszult.
Elölről kell kezdenem az életem 35 évesen, anélkül az ember nélkül, akire mindig büszke voltam, akiért a falon is átmentem volna. Nem mondom, hogy lehetetlen, csak nehéz, mert a mai napig szeretem, és tudom, 80%-ban én vagyok a felelős.
Talán ami tanulságot levontam ebből, hogy addig kell megbecsülni a másikat, amíg van, ne akkor fedezzük fel értékeit, amikor már késő, mert iszonyúan tud fájni.”