Szipál Péter

Pénz, boldogság, frázisok

2008. január 30., 22:49 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0

Na, most jönne az hogy "A
pénz nem minden!" Mindenki azért szeretne jobban élni, hogy biztonságot teremtsen magának. Viszont ez egy soha véget nem érő kör, hiszen ha 2000$-t keresel akkor 2500$-os problémáid lesznek, ha 10000-et, akkor 15000-es lesz a probléma, ugyanis ha már valamit megengedhetsz magadnak, akkor megveszed, és így minden költséged magasabb lesz. Egy soha véget nem érő körben rohangászik az ember. És előbb utóbb kezdi úgy érezni magát, mint a kutya, aki a saját farkát kergeti.

Sajnos elfelejtjük azt a filozófiai dolgot is, hogy a Sors esetleg mást akarhat, és vagy elvesz mindent, vagy a problémák egyre csak növekszenek. Mindezek rengeteg stresszel járnak. Viszont ezt is meg lehet szokni.


Persze csalóka, ha az álmok megvalósulnak, mert az vége valaminek és új célokat kell keresni, mert nem lehet a baberjainkon ücsörögni. Kezdődik az egész előről. Persze régen birodalmak születtek így, mert Gallia után meghóditani Britanniát teljesen természetes volt
Ceasar-nak.

Így volt ez az én esetemben is, bejött egy munka, sikerült is jól megcsinálni, de utána azonnal új után kellett nézni. Fárasztó volt, szóval jön a kérdés, akkor meg minek?


Lehet, pesszimistán hangzik, pedig nem az, mert ez az egyik legjobb motiváció is egyben. Ugyanakkor a siker Amerikában nem garancia semmire, hiszen nem lehet 30 évvel ezelőtti munkából megélni (lehet, de azt inkabb komikusnak tartják), nem úgy mint itthon.



Egy nagyon kedves barátom, aki félig magyar, félig olasz,
Robert Hegyes, az egyik leghíresebb sit-com-nak a "Welcome back Kotter" –nek John Travolta partnereként volt a sztárja. (Ezt a show-t a mai napig jatszák szerte a világban). Annyira azonositották a karakterrel, amit játszott (puertoricoi jew, Epstein), hogy bármennyire is zseniális színész, de azóta sem kap komoly állást. Persze dolgozik, de nem annyira amennyire megérdemelne. A példa nem tökéletes, de a sikert egy idő után már nem lehet kihasználni.

Persze mint fényképész ez annyira nem érintett engem. Én nem úgy voltam híres, hogy a vízcsapból is én folytam, hanem a szakmában ismertek el, viszont ebből is elegem lett, mert már tíz eve ugyanazzal a társasággal dolgoztam, és hetente kétszer kellett production meetingekre rohangászni, bizonygatni, hogy még nem felejtettem el fényképezni.

Egy szó mint száz, beleuntam abba, hogy a kutyám értelmesebbnek látszott mint én, noha egy
rottweiler volt, akinek nincs is farka, viszont nem is kergette annyit mint nekem kellett.

Persze mondhatja bárki, hogy könnyű így látni, ha már megvolt es túl vagy a sikerélményen. Annyira hálás vagyok a sorsnak, hogy még a legvadabb fantáziámat is valóra váltotta, és annyi kalandban volt részem, de most valami gyökeresen másra van szüksegem, ezért döntöttem úgy, hogy haza jövök. Bár a
Sunset Blvr minden kövét ismerem, az Andrássyét csak alig.


Nem szabad a múltban élni.


Ha kérdezik, hogy melyik a kedvenc képem, mindig azt mondom, hogy az, amit holnap fogok csinálni. A fontos az hogy
mosolyogva várjuk a holnapot.

Amerikából jöttem

2008. január 29., 16:24 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
6 hozzászólás

Szipál Péter
vagyok, egy éve érkeztem haza Los Angelesből, ahol az elmúlt 32 évet fotografálással töltöttem.

Gondoltam, talán érdekel valakit, hogyan megy ott az élet, a munka. Talán azért is, mert az valóban egy másik világ, és rengeteg embernek nagyon furcsa elképzelése van róla. Egy pár heti látogatás, vagy még egy ottani munka sem elegendő ahhoz, hogy valaki tisztán lásson.


Los Angelest nem véletlenül hívják mindenütt Lotus-, vagy Lala-landnek, a lótuszevők és a felhőkben élő a bolondok földje ez. Engem ugyan a new age-el a világból ki lehet üldözni, de ott már tíz éve is ezzel lehetett a lányokat elcsábítani. Reinkarnáció, ufó, bármi halandzsa, csak komoly arccal mondd a hülyeséget, és szerencsés éjszakád lesz.


Persze nem akarom, hogy egy Kaliforniából hazajött seggfejnek tűnjek, de legalább két évig kell ott az embernek élnie, hogy ne számítson turistának.


Hol is kezdjem? 1975-ben - nem annyira legális körülmények között - hagytam el az országot. Fölültem a Wiener Walzerre és kimentem Bécsbe. Útlevelem volt, véletlenül kaphattam, de hagyjuk ezt inkább.


Hajtott a vágy, hogy friss levegőt szívjak, és főleg, azt csináljam a fotózásban, amit szeretnék. Nagyobb helyen, és több lehetőséggel. Kihívások és egyebek… Egy szó mint száz, megérkeztem LA-be, és még a legvadabb álmaim is valóra váltak. Ezek egy része viszont nem volt összeegyeztethető a piaristadiák-múltammal, "But what the Hell!".


Édesapám,
Szipál Márton, aki már '56 óta ott élt, rengeteget segített az elindulásban, de végül is nekem kellett házalnom a dolgaimmal. Egyetlen szerencsém volt, hogy ahhoz, hogy elinduljak, nem kellett pincérnek állnom. Két év után saját stúdióm lett Santa Monicában, a tengerparton. Minden csak azon múlott, hogy sikerül-e munkákat kapnom. Hála Istennek, sikerült.



Furcsa hely az az Amerika. Ha mint friss hús érkezel, rettenetesen segítőkészek az emberek. Meglepő módon még az idegenek is azon fáradoznak, hogy sikerüljön neked, de ez persze csak akkor működik, ha be tudjuk bizonyítani, hogy megérdemeljük. Ez pedig hamar kiderül, utána meg csak az egyénen múlik. No meg a szerencsén!


Aztán valamilyen okból kifolyólag egy reggel úgy ébredtem fel, hogy vissza szeretnék jönni Európába, nem kis megrökönyödésére a környezetemben élő embereknek. Mindkét kontinensen ugyanazt kérdeztek tőlem: "Meg vagy őrülve?" Sajnos így születtem, szóval erre nem tudnék hiteles választ adni, ez nem javult az évek során. De erről majd később, mármint a döntésről, az őrültségem személyes dolog.