Szent telepiek váltották az ukránokat a Havannán

Hogyan került Lajos bácsi majdnem Kádár János színe elé? Elég jó lakótelepi sztori ez, a Havanna építése idején, a hetvenes években esett meg. Lajos a megboldogult Állami lakótelepen nőtt fel, majd őket is elköltöztették, de a neje pedagógus volt, így tudtak szövetkezeti lakást igényelni itt.

Ekkor a belvárosban laktak albérletben, az illetékes előadó a tanácsnál büszkén újságolta: négy lakást kaptak kiosztásra, Lajosék pedig ott vannak a lista második helyén. Aztán csak nem kaptak, mire Lajos bá mozgósította a kapcsolatait, és sikerült beszélnie Kádár titkárával, hátha kaphat időpontot az első titkárhoz, ő majd elsimítja az ügyet.

A dolog enélkül is elsimult, kiderült, összekeverték a nevüket máséval, aztán még némi keménykedés után csak megkapták az óhajtott kétszobás lakást. Merthogy a feleség állapotos volt, nem szúrhatták ki a szemüket másfél szobával.

Az egész telep megértéséhez jó száz évet vissza kell ugrani az időben. Az első világháborút követő trianoni döntés magyar menekültek százezreit vonzotta az elcsatolt területekről Magyarországra, így Budapestre is. Ezrek laktak vasúti kocsikban és egyéb átmeneti viskókban, így az állam hamar nagy volumenű építkezésekre kényszerült. A korábban még nem a fővároshoz tartozó Pestszentlőrinc (1950-ben csatolták Budapesthez) is nagy építkezést indított. A korábbi lőszergyár területén létesítették a hírhedt, kőfallal körbekerített Állami lakótelepet, ami a hetvenes évekig Budapest egy rossz hírű környéke maradt, még a lőrinci zsidó gettót is ide rendezték be. Az egykori Állami telep házai hasonlóak voltak az Aszódi úti házakhoz, kertekkel, szép gyümölcsfákkal, és még emeletes házak is akadtak. Ezért sokan nem örültek a lerombolásának és a paneltelep építésének, dehát akkoriban nem lehetett csak úgy tiltakozni. 

Ekkor, 1975-ben döntöttek a szanálásról és az új lakótelep építéséről, ami két évre rá indult be ötmilliárd forintos keretből. Az új telepet a kubai forradalom 25. évfordulójának tiszteletére Havannára kereszteltek. Sokakat kitelepítettek innen, nem kapott mindenki automatikusan lakást itt. Az Állami telep lakosságát Kőbányán meg a Fehérvári úton szórták szét, bár sokan vissza tudtak térni. A nagy lakosságcserék során Budapest más térségeiből is telepítettek be vegyes hátterű embereket: került ide katonatiszt és lumpenproletár is, ez a keveredés teremtette meg a lakótelep sajátos világát. A kilencvenes évek megnyomorodása őket sem kerülhette el, a telepen megjelent a mélyszegénység és a drog, na meg a sokat emlegetett szervezett bűnözés, a rendőrök pedig visszajáró vendégek lettek. Ekkor terjedtek el a panellakásban disznót vágó lakókról szóló történetek. 

Idővel csak került annyi tőke, hogy az önkormányzat elkezdett rendet tenni, valamint az együttélés szabályait be nem tartó, a rezsiköltségeket nem fizető lakóknak el kellett költözni, így hosszú évek alatt megtisztult a telep (ez már az Index 11 évvel ezelőtti riportjából is látszik). Persze a drogok továbbra is jelen vannak az itt lakók életében, és hallottunk betelepített problémás családokról is, de a helyzet korántsem olyan vészes, mint régen volt. És hogy miért alakult ki pontosan a rossz hírnév? A kép alatt kifejtjük.

A lakótelep építéséről mindenkinek vannak emlékei, azon mondjuk sikerült összeveszejteni pár helyit, hogy vajon a fürdőszobákat egy előre elkészített panelként emelték-e be, vagy utólag építették ki a szerkezet elkészültekor. Háromféle ember kapott itt lakást a tanácstól annak idején: voltak, akik szinte ingyen juthattak lakáshoz. Akadt, aki azt mondta rájuk, „ezzel nem tudtak kellőképpen sáfárkodni". Belőlük lett a Havanna legleszakadtabb rétege, amelynek tagjai sokszor az egészen minimális önrészt se tudták kigazdálkodni, és sokak szerint a telep rossz híre is miattuk alakult ki. Szövetkezeti lakásokat is kiutaltak, de ezekért már nem keveset kellett fizetni, a középrétegek kerültek ide. Végül pedig ott voltak a honvédségnek fenntartott lakások, természetesen ezek voltak a legpatentebbek. A helyiek belügyes házat is mutattak nekünk, azt mondták, anno főleg BM-eseket és rendőröket költöztettek oda. A házon meg is látszott mindez, a felújított, panelprogramon átesett kevés épület egyike volt.

Idegenvezetőnkké a helyi csoda, Feri vált, akit szólították Kabosnak, sőt még Kabirnak is, attól függően, hogy épp kivel futott össze. Vele és a helyi törzsgárda jópár tagjával az egyik helyi kisbolt előtti placcon futottunk össze, amit ők nemes egyszerűséggel csak „Bázisként" emlegettek. Feri életútja fantasztikusan érzékelteti a Havanna változásait. Életvidám, mindenkit ismerő, kemény fickót kell elképzelni, aki a sziputól a tömegverekedésekig egy rakat zűrős ügyben benne volt. Most épp abból él, hogy egy budai irodában takarít.

Kabos Feri és a „Bázis" törzsközönsége mindenesetre vidám, mókával teli gyerekkort vázolt fel, rengeteg durva csínnyel. Alap volt az égő újságpapír és a petárdák dobálása a tetőről, de olykor azzal szórakoztak, hogy két szemközti lakás kilincsét egy zsinórral összekötötték és mindkét helyre becsöngettek. Bármelyik próbált ajtót nyitni, esélye se volt, mert a szemközti ajtóhoz rögzített zsineg tartotta azt. Így mehetett az ajtók rángatása, állítólag volt, hogy össze is verekedett emiatt két szomszéd. Egyszer lomtalanításkor telepakolták az egyik lépcsőház alját szeméttel és bútorokkal. Abból elég nagy balhé is lett Feri szerint, mivel aznap reggel senki nem tudott időben elindulni dolgozni, ő meg kapott az apjától a csínyért. És akkor az amerikai mintára meggyújtott újságpapírba csomagolt ürüléket ne is emlegessük, és a csöngetésre kijövő lakók reakcióját se, akik gyorsan eltaposták a tüzet.

Aztán komolyabbra fordultak a dolgok. Beindult a bandázás és olyan nagy verekedések voltak, hogy buszokkal szállították ki a rendőröket a Havannára – mesélték nagy röhögések közepette. A rendszerváltással bejött ide a gettó-öntudat, főleg az amerikai rap megjelenésével. Elég jót kacagott mindenki, amikor Kabos elmesélte, hogy az egyik első Ice-T klip után az utcákon lassan megjelentek a lángoló hordók. Aztán amikor bejöttek Ganxstáék és a Vato Loco, rögtön beindult a mexikói életérzés a kendőkkel és miegymással.

A Bázis népéből persze ez nem érintett mindenkit, manapság meg már pláne nyugiban vannak. A legtöbben vallották, hogy ők nem zargatnak senkit, csak átdumálják a focit. „Például a Józsi bácsi nem is iszik, itt szoktunk találkozni, megbeszéljük a Tippmixet" – magyarázták lelkesen. Hiányzik is nekik egy hely, ahol meg lehetne ezeket nyugodtan dumálni, de röhej a jelenlegi helyzet. A fő gond az, hogy a térfigyelő kamerák és a rendőrség megnövekedett jelenléte már nemcsak a bűnözőket riasztja el (ma már nem lehetne a lépcsőházakban dílelő ukránokat lelni), hanem a napi néhány sört megivó helyieket is. A lakótelep rengeteg lakójától hallottunk sörözésért kirótt 5000 és 10 ezer forintos bírságokról.

A helyi erő márpedig nem enged, de bizalmába fogad és útbaigazít, na meg kemény történeteket mesél. Előkerül az orvos, aki műhibát vétett, és meghalt a betege, majd napokon át járkált fel-alá a Havannán üveges tekintettel. Döbbenetes az anya története is, aki sorra kidobta a gyerekeit az ablakon, majd utánuk ugrott. Öngyilkossági történetei szinte mindenkinek vannak, alig akad ember, aki ne látott már emiatt intézkedő rendőrt. Közben megjelenik, és már tovább is megy egy 30-40 év körüli roma nő, aki láthatóan elég ideges. Kabos nyugtatja, majd mikor visszajön, elmondja, a nő befogadott egy hajléktalan nőt pár napra, enni-inni adott neki, de ennek ellenére a megsegített lelépett 40 ezer forintjával. „Ha megtalálom, azt nem fogja megköszönni. Addig megyek, míg meg nem lesz" – fenyegetett a lakás tulaja Kabos Feri szerint.

A kádáros sztoriból már megismert Lajos bácsi is igazi helyi jelenség. Amikor a Bázisnál a hely múltjáról kezdtünk kérdezősködni, mindenki rávágta, hogy kérdezzük őt. Kabos elkiáltotta magát: "Lajos bátyám, jöjjön ide! Beszéljen a fiúknak a telepről!" És akkor ömlött a történet az öregből az Állami telep éveiről, a kiköltöztetésükről az albérletbe, na meg az elmaradhatatlan történettel Kádár elvtárs titkáráról.

Ő a kezdetektől itt van. Volt egy kis háza az Állami telepen és egy kis telke gyümölcsfákkal, azt nagyon szerette. Aztán eljött dózerolás ideje. Rühellte dolgot, de hát nem volt mit tenni, az ötéves tervvel nem lehetett szembemenni. Később a már elmesélt módon nagy nehezen lakáshoz jutott az egyik panelben, aztán szépen lassan megszokta, mint már annyi dolgot az életébén. Látszik, hogy Lajos bá köztiszteletben alló figura a Bázison. Nem hiába, errefelé az élettapasztalatnak van a legnagyobb respektje.

Később Kabos tovább vezetett minket, és elvitt az egykori lakásuk alá. Rámutatott egy virágos bokorra, és azt mondta: „ide esett az öcsém." Kabosék fiatalkorukban keményen tolták a sziput, ami miatt nem is törődtek a külvilággal, merthogy nem tudtak. Egyik nap Kabos nejlonzacskóval a kezében ült a tévé előtt, nem igazán volt képben a külvilággal. Azt is nehezen fogta fel, hogy rendőrök dörömbölnek az ajtón, majd betörik, és azzal a lendülettel megbilincselik őt. Akkor még nem tudta, hogy amíg bódultan ült a kanapén, az öccse leugrott és szörnyethalt. Levitték, beültették a rendőrautóba, ahonnan észrevette az öccse fekete ponyvával letakart holttestét. Ekkor jött egy szélroham, felemelte a ponyvát. „Megláttam az öcsém testét kicsavarodva, és elkezdtem üvöltözni és őrjöngeni a rendőrautóban" – mondta a férfi, majd megmutatta, hogyan rángatta magából kikelve a rendőrkocsi belső rácsát.

Kellemetlen, szar, esős időben másztunk fel az egyik Havanna utcai tízemeletes csúcsára, ahol a helyi gondnok mesélt nekünk. Eleve egy vaskos rácson át jutottunk ki ide, amit a drogosok miatt kellett évekkel ezelőtt felszerelnie. Ők régebben felhozták ide a matracaikat, majd itt aludtak a lépcsőház tetején, de az se volt ritka, hogy szexeltek ugyanitt. Állítólag néhányan betépve le is szédelegtek a tetőperemről. Persze akkor már a graffitisek is vették a fáradságot, és felkúsztak a ház ormára, és megtették a magukét. Naná hogy úgy, hogy lentről is látni lehessen. 

A gondnoknak mostmár mással van inkább problémája: a telep lakóinak 80 százaléka nyugdíjas, és mivel ő kezdetben jószívű és kedves volt, ma már minden biszbaszért hozzá fordulnak. Nem lelkesedik a melója iránt, szívesen váltana, pláne, hogy több év áll előtte, mint mögötte. A Havanna hírnevét tekintve furcsa, mennyi jószívű emberrel találkoztunk, sokan még életükben legendává váltak. Ki tudja, talán a mogorva gondnok sorsa is ez lesz.

A Havanna borzasztóan jó hely tud lenni, ha az ember megtalálja a helyét. Olyan stabil közösség él itt, ami kiáll a tagjaiért. Hallottunk szép történeteket diszkós verekedésekről, ahol egy havannás társaság meghallotta, hogy földit vernek, és ismeretlenül a segítségére siettek. Az erőszakmentes segítségnek még nagyobbak a hagyományai, amik a XVIII. kerület első díszpolgárához, Somogyi Lászlóhoz, alias Laci bácsihoz köthetők (akinek saját Wikipedia-oldalt is írtak). A plébános, aki mellszobrot kapott és egy sétányt is elneveztek róla, végigélte az Állami telep szanálását, a Havanna felépítését, megmentette a katolikus és unitárius templomot, és nem hagyta elsorvadni a nyájat. A legkevésbé vallásosnak tűnő havannaiak is szentként beszéltek róla, egy pillanatra mindenki áhítatba burkolózott, amikor Laci bácsit emlegette. A plébános mottója ez volt: „Ha kinyitjuk a templomokat, bejönnek az emberek."

Simongáti György sekrestyés ódákat zengett Laci bácsi tetteiről, aki világháborún, forradalmon és lakótelep-építésen át vitte a boltot, és támogatta az ő „bogárkáit". Simongáti egy mélyen vallásos soroksári családból került a telepre, ahol kezdetben persze idegenül érezte magát. Aztán belefutottak a feleségével Laci bácsiba, „úgy kerültünk ide az ő égisze alá". Laci bácsi a Havanna építése utáni években a Liptáktelepen maradt híveivel kellett, hogy beérje, de őt sosem érdekelte, ki fordul hozzá és miért. A vallásellenes korszellemmel szembemenve keresztelt (bezárt templomajtók mögött) és temetett (diszkréten, halkan), de sose érdekelte, ki az, akinek segít. Még megélte a rendszerváltást, és innentől a hívek száma szaporodni kezdett. Másik mottója inkább idézet volt: „XXIII. János mondta, hogy legyünk kút, amiből meríteni lehet" – idézte fel a sekrestyés.

A felekezet száma mára szépen emelkedik, a kötelező hit- és erkölcstan miatt is, de a helyi plébániának nagyon jó a kapcsolata az itteni iskolákkal és a művelődési házzal. Működik a helyi karitász is, a szeretetszolgálat étel- és ruhaosztásokat tart szombatonként, de olyan is előfordult, hogy egy szükséglakást kapott rászoruló párnak ők kezdtek el gyűjteni berendezési tárgyakat. Simongáti egyre elégedettebb a teleppel, most, hogy végre ideteszik a postát a volt KISZ-telepről és új CBA is épült, nagyobb az elégedettség. Azonban szükség lenne még közvécékre és arra, hogy az emberek jobban odafigyeljenek egymásra. Legalább köszönjenek.

Nagy probléma még persze a drog, ezt mindenki kiemelte. Hallottunk olyasmiről is – mint városszintű problémáról –, hogy a drog az iskolákban is jelen van, csak ott megpróbálják házon belül megoldani az eseteket. „Tudjuk, kik azok, akik szipusok. Egymásnak nekimennek, ha úgy vannak", de másokat nem bántanak – tudtuk meg a jólértesült helyiektől. Szerintük a leggyakoribb a hangoskodás, „ha ordíthatnékjuk van, ordítanak, mint a sakál", de ezt már mindenki megszokta. A kocsmában meséltek egy helyi szerelőről, akinek anno a pincéjét csak azért törték fel, hogy ragasztót lopjanak a szipusok, de ma már más anyagokkal van a gond. Azok kínai laborokban készülnek.

Az egyértelművé vált, hogy a drog szinte a telep történetének kezdetétől szervesen jelen van. Találkoztunk egy teljesen jól öltözött átlagos helyi sráccal, aki elmesélte, hogy három héttel ezelőttig szinte minden nap tolta a „fehéret" (más néven spuri, vagy speed). Most épp próbál lejönni róla, azóta nem nyúlt hozzá. Ő sok mindent megkóstolt már, de a Havannán népszerű biofű (szintetikus marihuána) neki is kifejezetten szar élmény volt. Azt mondta, először azt hitte, hogy heroinnal felütött cigivel kínálták meg. A sziput a Havannán a heroin és a többi klasszikus követte, kezdve a speedtől az ecstasy-n át a fűig. Ma már itt is inkább az említett kínai droglaborok termékei hódítanak, leginkább a biofű. Állítólag sima fűhöz már alig lehet hozzájutni a telepen.

Akárkivel beszélünk, ha cuccról van szó, mindig előkerül a Havanna utca 1-13. alatti tömb, amit egyesek eleve „Bio köznek" becéznek a már említett biofű után. Sokan állítják, az a rossz hírének oka, hogy a ferencvárosi, Illatos úti dzsumbuj kiürítésekor sokakat ideköltöztettek, bár volt, aki abszolút nem hallott erről. Mindenesetre a vélemények egybecsengtek: ez egy rossz, drogos rész a Havanna északi sarkában, a helyszínen pedig vegyes tapasztalataink voltak. Egyfelől bizalmatlanságot, másfelől bizalmat találtunk itt, drogot pedig nem igazán.

„Na mi van, telepi csibészeket fotóznak?" – kérdezték tőlünk az öregek egyből a Havanna 1. előtt. A telepi csibészek, Ricsi és társai egyből eligazítottak minket: nem kell tartani ettől a résztől sem, nem bántanak ők senkit. Szerintük csak néhány arc okozza az egész tömb rossz hírét. És valóban, szakközepes vagy épp másnap melóba álló fiatal srácok verődtek össze hétköznap délután a parkban, olcsó töltött cigit szívtak és egymást szívatták. Elmondták, péntek esténként akár ötvenen is összejönnek a környéken, maximum ez aggaszthat bárkit is. Egyikük büszkén újságolta, másnap itt tartja majd a születésnapját, jó buli lesz, menjünk el.

Egy másik srác ekkor futott be a szakközépből. Német edzőmez volt rajta, elmondása szerint Újpestre jár suliba. Elkezdett panaszkodni, hogy másnap az osztállyal el kell menniük a Margit-szigetre bringóhintózni, de neki ehhez rohadtul nincs kedve, menne inkább a Sárkány Centerbe nézelődni. Végül lehurrogták, nehogymár kihagyjon egy margitszigeti bringóbulit, a Sárkány itt van egy köpésre, mehet oda bármikor. Ahogy gyűltek az emberek, gyengült a bizalom: egy lány a sajtóigazolványnak se hitt, szentül állította, a rendőrök küldtek minket, így inkább ott is hagyott, miután megkérdezte: „Srácok, nektek komolyan bejön ez a fényképezés téma?"

Az ittlakók mellett érdekes az is, a helyi vállalkozók hogy látják a Havanna életét. Kamondi Margit a Barta Lajos utcában működteti virágboltját másfél évtizede, és ő is beállt a sorba, szerinte sincs miért puffogni a Havannán. Ő 40 évesen pártolt át az egészségügyből a virágkötészetbe, sok boltban dolgozott, végül itt találta meg a helyét. Ez nem véletlen, ugyanis itt tudta csak önerőből megvenni az üzlethelyiséget. Elmesélte, mennyi mindent átélt a Belvárosban is, lemondással beszélt az Akácfa utcai régi Sasad-boltról, ahol több attrocitás érte, mint itt, ahol azért elő-előfordulnak lopások: „Néha elindul a váza virág odabentről."

Kamondi szerint sokan a megélhetési lopást tekintik alapnak: a lezüllöttek, az alkoholisták, a napi problémával küszködők. „Nálam nem a lopás a több, hanem a sok lehetetlen ember" – mondta nekünk, hozzátéve, hogy ezek csoportosulnak és cigiért mennek. Az ok, hogy egy trafik ideköltözött, ezért jár erre a sok alkoholista. Neki sok a törzsvásárlója, képben van, beszélget a vevőkkel. Ahogy mondja, „aki barátságos, kezdeményez, megtalálom a módját, hogy két-három mondatot beszéljek vele". A vásárlók mennyisége meg nem gond, elég nagy a lakótelep, így sok a vevő.

A vágyak tehát mindenkiben erősek a változásra, és érezni is, hogy ez a Havanna már nem az a Havanna, ami évtizedekig úgy élt a budaiak és belvárosiak fejében, mint Chicago-külső. Akadnak már leszigetelt, ablakcserélt háztömbök, volt, ahol napkollektorokat láttunk a tetőn, a hírhedt Havanna utca 1. előtt vadiúj kondiparkban gyúrhatnak a helyi srácok, de patent – nem beton! – pingpongasztalokat is kihelyeztek. Épül az új posta, van egy új szupermarket, és egy sűrűn járó busz, a 136E összeköti a Havannát a 3-as metróval (hogy a közeli 50-es villamosról ne is beszéljünk).

Pótolni azért van még mit. Az egészségügy még mindig nem a legjobb, bár a helyiek szerint az óvodák, iskolák felszereltsége javulófélben van. Régóta napirenden van a kispesti 42-es villamos kihozatala ide, bár volt, aki a nyugalmát féltené tőle. „Lehetne gumikerekes", hallottuk a vicces kiszólást. Az említett rendőri razziamánia sem feltétlen célravezető, bár még mindig szükség van rá (ha a sörözők vegzálását nem számítjuk): ottjártunkkor épp a kommandósok vittek el valakit. Az egyik srác azt mondta, csak egy piti verekedés miatt, bár a férfinek volt már ügye a rendőrséggel.

A XVIII. kerület is rápörgött az utóbbi években a Havanna fejlesztésére, függetlenül attól, hogy jobbos a kerület vezetése és balos a lakótelep. A Mi Havannánk néven projektet indítottak, amelyben benne van egy saját újság és például a Havanna-napok, ahol volt már gulyásfőzőverseny és koncertek is. Mindezt az URBACT II EU-s városfejlesztési program keretein belül valósítják meg. 1,2 milliárd forintból 32 projektet dobnak össze. A végrehajtó konzorcium tagja amúgy az Agape Gyülekezet is, amire egy-két lakó panaszkodott, hogy van egy szerkezetkész, évek óta rohadó ingatlanuk, amiből jó hajléktalanszálló vagy otthon lehetne, de hagyták szétrohadni, a hajléktalanok meg így is birtokba vették. Havanna kicsiben ez is. (Update: Közben megtudtuk, hogy az épület nem az Agape tulajdona.)

Egy biztos: panelprogram ide, új játszótér oda, a szegénység és a kilátástalanság még mindig jelen van és generációról generációra újratermeli magát, az igazi változásnak talán ez a legnagyobb gátja. Nincs szükség szociológus diplomára, hogy megértsük, miért sújtja évtizedek óta az alkohol- és drogprobléma fokozottan a telepet, ahonnan sokan kitörnének, pedig a telep már rég nem a házgyári panelekbe oltott apokalipszis.

A Havannán tehát még nem leányálom az élet, de a sokak szerint a város legszellősebben, legkevésbé zsúfoltabban beépített lakótelepének lakosai így is büszkék. Megfigyeltük az utánozhatatlan Havanna-pride-ot, ami áthat mindent. Bárkivel beszéltünk, akár imádja, akár a pokolra kívánja ezt a helyet, sosem tagadná le, hogy honnan jött, és ez a 17 ezer fős telep egyfajta enklávévá vált Budapesten belül, Budapesttel szemben, Budapesttel mégis szimbiózisban.