Új sorozatunkban celebek helyett hétköznapi embereket mutatunk be önöknek, sok felesleges szó helyett főleg képekben, amiket egy átlagos napon készítettünk róluk. Reggeltől estig. Remélhetőleg egyet fognak érteni velünk abban, hogy ezek az arcok sokkal érdekesebbek, mint Paris Hilton egy olyan éjszakája, amit nem írtunk meg. Vagy megírtunk.

A második napot Hosman Ádámmal töltöttük, aki kiváló zenész, elsősorban darbukán és különféle ütős hangszereken játszik, emellett istenien főz, jógázik, dobol zenekarban, és hastáncosoknak is játssza az arab zene legkülönfélébb ritmusait.

Korábbi képriportunkat a sikeres paralimpikon úszóról itt olvashatja.

Dobszerkón játszottam régen, metál, rock, minden. Mikor 18 voltam, érettségi után, a gimis barátnőmnek a bátyja felhívott, hogy:

–„Te figyu, akarok csinálni egy arabos műsort, hastánccal, meg minden, nem akarsz darbukázni benne?

–„Mi az a darbuka?”  – azóta ez a foglalkozásom.

A jóga nekem egy olyan találmány volt, ami úgy tűnt, hogy bármi, amit a sportolástól kívánhatok, itt megvan egy csomagban. Ami mindig egy küzdelem, hogy koncentráljak órán, mivel minden óra pontosan ugyanaz. Eléggé változó, hogy mennyire könnyű figyelni, egyrészt függ a tanártól, másrészt hogy a legszebb lányok mennyire vannak pont a látóteremben…

Csináltam egy banános bonbont, ez volt a legnagyobb projektem tavaly, majdnem egy hétig tartott. Legalább 10 különböző boltba kellett elmenni a hozzávalókért, szárított banán, amiláz, pektináz, kakaóvaj, vettem külön bonbonos dobozt… Körülbelül 100 bonbont csináltam összesen. Egy hastánciskolának a megnyitójára ment.

Majdnem 10 éve megvettem ezt a darbukát, egy híres zenésznek a signature modellje, tehát ami az ő specifikációi alapján készült. Nem biztos, hogy a legjobb darbuka, de az biztos, hogy a legszebb, mert van rajta gyöngyház, de nem az a tipikus csicsás, ami a legtöbb szuvenírt díszíti.

Egész életemben szerettem jókat enni, de soha nem főztem. Két rántottát főztem, mindkettőt úgy, hogy anyukám ott állt mellettem. Soha nem akartam belefogni a főzésbe, mert hogyha belefogok, akkor nagyon belemegyek, és tudtam, hogy ezzel évek elmennek. Viszont kénytelen voltam, mert sehol nem lehetett olyan kaját kapni, ami megfelel a diétámnak. Most négy-öt csillagos kajákat főzök magamnak minden nap, és nemcsak magamnak, ez egy tök jó szociális tevékenység is.

Mindenki tudja, hogy holnap mit akar csinálni, de mikor holnap van, olyan jó lenne ledőlni, majd máskor… és akkor átírod a naptárban a következő napra. Nekem ez a falinaptár a főnököm. Igazából én vagyok a saját főnököm, de kell egy ilyen szisztéma, hogy ez működjön. A mostani énem meg a holnapi énem az két különböző ember.

Kell, hogy elmondd az embereknek a céljaidat, mert onnantól kezdve ciki, ha nem valósítod meg őket. A saját motivációdnak segít, ha elmondod barátoknak, hogy mi a projekt, akik felhívnak, hogy na mi a helyzet, annyira jó, csináld már!

Régen mindent meg akartam tartani magamnak. Olyan szempontból, hogy na, most ezen dolgozok, és amíg nem tökéletes, addig senki nem fog tudni róla, és amikor már tökéletes, akkor megmutatom mindenkinek, és el lesznek ájulva. Még mindig így vagyok 1-2 dologgal…

Ha olyan zenét hallgatok, amivel foglalkozok, miközben hallgatom, jár a kezem. Elképzelik az idegpályáim, hogy hogy van eljátszva, akár akarom, akár nem. Még ha nincs is benne olyan hangszer, amin játszok, akkor is generálódnak bennem az ötletek, és nem tudok kikapcsolódni, mert folyton a telefonért kell nyúlni, hogy Evernote-ba beirkáljam az ötleteket.

Szeretem megérteni, hogy mi miért működik. Szeretem azokat a dolgokat, amikről el tudom mondani, hogy ez miért jó, mi az értelme. Még ha csak egy csípőrázáshoz készített kétperces darbukaszólóról is van szó.

Baromi nagy erőfeszítésbe telik egy egyemberes produkciót összerakni. Magamat kell ösztönöznöm. Mióta ezzel foglalkozok, ez bizonyult a legnehezebb dolognak az életemben. Az meg egy másik, hogy kiből merítek erőt. Vannak olyan barátaim, akiknek szeretem elmondani a terveimet, és ettől sokkal élőbbek lesznek. Egyébként meg az motivál, akiket választok, vagy akik választanak engem arra, hogy együtt dolgozzunk.

Megtetszett, hogy nem teljesen öncélúan zenélek, hanem van valami, amiért zenélek. Tök jó inspiráció a tánc, és azóta belecsöppentem mindenféle táncmentes arab zenébe is.

Nincs egy példaképem, példaképeim vannak, a barátaim közül például egy srác, akivel együtt dobolunk. Ő olyan szempontból a példaképem, hogy egy nagyon kerek és egészséges életmódot alakított ki a megélhetési zenélésből.  5 éve nagyon erőszakos voltam, mindig meg akartam győzni mindenkit az igazamról. Ha volt egy vita, akkor addig nem tágítottam, míg vagy nagyon éhes nem lettem, vagy meg nem győztem az igazamról, vagy el nem ájultam a fáradtságtól. Ő ennek a spektrumnak az extrán másik véglete, aki nagyon lazán veszi a dolgokat. Őtőle sokat tanultam ilyen szempontból.

A zenei improvizáció nagyon érdekes, egyszerűen a tested meg a kezeid olyan mozdulatokat tudnak, amikkel te tudatosan nem vagy tisztában. Úgy szeretek dolgozni, hogy egy csomót improvizálok, és leszedem magam a felvételről, és aztán megértem, hogy miért volt jó, amit csináltam, a koncepciót elraktározom, és azt használom kompozícióban. Ez így jó szerintem.

Nem jó nagyon egyedül lenni a világban. Ennek is megvan az előnye, ha tudsz nagyon egyedül dolgozni dolgokon, de ha meg nagyon elszigeteled magad, akkor azt tapasztaltam, hogy az a motivációd rovására megy.