horoszkóp
5ritm

Ez a legjobb, legfurább hétköznapi buli Budapesten

2015.12.20. 19:34 Módosítva: 2015.12.20. 19:34

A Randiblogban egy olvasói levélben volt egyszer szó az 5 ritmusról. Fogalmam nem volt, hogy mi az, de felkeltette az érdeklődésemet a dolog, és megnéztem, hogy Budapesten is van-e ilyen (az adott olvasó Londonban él). Van. Úgyhogy fogtam magam és elmentem 2015. utolsó 5 ritmus órájára.

Ilyen óra egy héten kétszer van a Hegedű utca 3. alatt, alkalmanként százhúsz percben, minden hónapban egyszer élő zenével. Én pont egy ilyen élőzenés órát fogtam ki, de miután eldöntöttem, hogy ez engem érdekel, direkt nem nagyon olvastam utána a dolognak, hogy ne befolyásoljon semmi, önmagában az élményre alapítsam a véleményemet.

Annyit tudtam előre, hogy bárki bármikor elmehet egy ilyen órára, nem kell hozzá előképzettség, nem kell hozzá semmi más, csak kényelmes ruha. Szóval fogtam a sportoláshoz használt shortomat meg egy felsőt, amiben fesztiválozni szoktam, és elmentem az 5 ritmusra. Hamar kiderült, hogy bár teljesen más volt ez az egész, mint amit hittem, közben mégis pontosan az volt, amire vágytam.

Azzal kezdődött, hogy nem értettem, hogy hogyan lehet bemenni az épületbe. De jött valaki más az órára és ő tudta és beengedett. Egy romkocsmán keresztül kell átjutni és fel egy totál elhagyatottnak tűnő épület negyedik emeletére. Az épületben nem volt fűtés, de be kell menni egy ajtón, és ott már meleg van. Függönyök mögött lehet átöltözni és utána belépni egy terembe. Fizettem (háromezer forintot), átöltöztem, beléptem.

Szerintem én nem késtem el, ezért eléggé meglepett, hogy az óra mintha már ment volna. De egy csomóan még öltöztek, és vagy 10 perccel utánam is volt, hogy még érkezett valaki. Az óra vezetője már beszélt, valaki dobolt, az emberek a földön feküdtek, volt, aki mozgott, volt, aki nem. Nyilván én is lefeküdtem, próbáltam rájönni, hogy mi lehet a feladat.

Egy leírás arról,hogy mi is ez

„Az 5Ritmus® gyakorlat amerikai eredetű, modern és ősi törzsi táncokat ötvöz meditációs és önkifejező technikákkal, hogy egy semmi mással nem összehasonlítható hatást érjen el. A módszer nevét adó öt ritmus vezérfonalat ad az egyéni és csoportos improvizációkhoz, melyek segítenek személyiségünk és kapcsolataink felfedezésében a testmozgásunkon keresztül. A minőséget biztosítja, hogy csak a módszer kifejlesztője által magasan kiképzett tanárok oktathatják.”

A forrásért kattintson ide.

Ekkor még azt hittem, hogy ez egy táncóra lesz, mint amilyenen már elég sokszor, nagyon sokfélén voltam: van egy tanár, aki mondja a feladatokat, és mindenki a tükör előtt állva egyszerre csinálja, amit a tanár mond. De itt nincs tükör és a tanár csak olyanokat mondott, hogy figyeljek erre, figyeljek arra, a teremre, a többi emberre. Figyeltem, de akkor se értettem, hogy most akkor pontosan mit kell csinálni, és egyre erősödött az az érzésem, hogy az elején elhangzott valami, amiről én lemaradtam, és most azért nem értem, hogy mi a feladat.

Úgyhogy nézegettem a többieket, és olyasmiket csináltam, amiket ők, ötvözve az egészet bemelegítésnek beillő mozdulatokkal. Egy-két olyan instrukció is elhangzott, aminél szerintem néhányan feladták volna a harcot, például hogy

most táncolj arra, ahogy a melletted lévő lélegzik.

Minimális zene volt, a földön feküdtünk, én így nyilván nem tudok táncolni, valószínűleg nem is akarok, de vagyok annyira kíváncsi, és van annyira szimpatikus az egész, hogy most már kivárjam a végét, akármi lesz is.

A terem egyre párásabb ablakain keresztül rá lehetett látni a Teréz templom óratornyára, nézegettem, hogy hány perc ment már el ezzel. Egyszer visszamentem a táskámhoz, mert nem voltam benne biztos, hogy elnémítottam-e a telefonomat.

Lassanként kezdett mindenki felállni, de nem azért, mintha a tanár ezt mondta volna, amiből azt hittem, hogy nyilván csak én nem tudom, hogy most ez következik, a többiek meg már össze vannak szokva. Nem volt jó érzés, de végre jött egy-két olyan feladat, amivel legalább már tudtam mit kezdeni, még ha különösebb élvezetet nem is okozott a végrehajtásuk: járd be a termet, nézz ki magadnak valakit, és kövesd a mozdulatait, keress egy párt és táncolj vele. De hogy hogyan, arra soha nem hangzott el semmi instrukció, és a résztvevők se beszéltek egyáltalán, csak a legelején, amikor mindenki elmondta a nevét.

Feltűnt egy srác, aki még mindig ugyanúgy feküdt, mint mindenki az óra elején. Ő egy piros pokrócba burkolózott, és továbbra is egyedül fetrengett a fal mellett – ezzel töltötte az egész az egész alkalmat. Vele se nagyon tudtam mit kezdeni.

Aztán pár feladat után több nem volt, az óra vezetője nem is mondott semmi többet egészen a végéig, viszont jött még egy dobos és hárman zenéltek egyetlen szó nélkül. A zene kicsit mozgalmasabb lett, gyakran ráénekelgetett valaki félhangosan, és nekem sokszor gondolkoznom kellett, hogy mit kezdjek magammal.

Ha egy buliban vagyok, nem kell azon gondolkoznom, hogy hogyan táncoljak, csak úgy jön magától, még akkor is, ha nem szeretem igazán a zenét. Itt csak egyszerű dobolás volt nagyrészt, és bár meg soha nem álltam egy percre se, mindig gondolkodnom kellett, hogy most mit csináljak, hova tegyem a lábam, hogyan tartsam a kezem, mozgassam-e a csípőmet, stb. Senki nem mondta meg nekem vagy helyettem, én is kénytelen voltam menni a magam feje után, mint a többiek. Fura érzés, ha az embert így magára hagyják a saját testével.

Néha azon gondolkoztam, hogy ez most hányadik ritmus lehet az ötből, mert bár ugyan megnéztem előre, hogy mi az öt ritmus, már nem emlékeztem pontosan rá addigra, mire az órára érkeztem. Azt hittem az lesz, hogy ezt majd mondják közben, hogy ez az első, aztán annak vége lesz, kezdjük a másodikat, stb. Úgy éreztem, könnyebb lenne, ha most tudnám, hogy az ötön belül most hol tartunk és mi lesz a következő, hátha az támpontot adna ahhoz, hogy most mi a fenét kell csinálni. De nem tudtam és senki nem mondott többet semmit.

Én viszonylag jól bírom az ilyesmit, járok hasonló tematikával rendelkező fesztiválokra, de itt tényleg csak egy hajszál választott el attól, hogy ne érezzem a szituációt roppant kínosnak. De végülis mégsem jöttem zavarba, mert láttam, hogy mindenki úgy táncol, ahogy, hogy a piros pokrócos srác továbbra is csak hengergőzik a sarokban, mások néha hatalmasat sóhajtanak/ásítanak, szóval akármit csinálok, biztos, hogy nem én leszek a legfurább a társaságban. Azt éreztem, hogy csinálhatok bármit, nem lesz ciki.

Ez az érzés akkor lett egyre erősebb, amikor kezdett gyorsulni a zene, és legalább egy kicsit emlékeztetni arra, amit az ember egy igazi buliban hall. Innentől kezdve az egész óra csak egy bulira hasonlított abban, hogy nem voltak feladatok, nem voltak instrukciók, csak szünet nélküli, egyre gyorsuló zene volt, és mindenki táncolt, ahogy gondolta. És egy idő után nekem se kellett már gondolkoznom, hogy mit csináljak, megindult minden magától.

Na és itt következett az az élmény, amire mindenki vágyik, de nagyon nehéz megélni, és nem túl gyakori, hogy egyáltalán megkísérelnénk eljutni ide pusztán zene és tánc segítségével, de alkohol vagy egyéb szer fogyasztása nélkül.

AZ 5 RITMUS

  1. Áramlás
  2. Staccato
  3. Káosz
  4. Líra
  5. Csend

Ez az az állapot, amikor az ember teljesen feloldódik abban, amit csinál, de úgy, hogy közben teljesen tudatában van a szituációnak és saját magának is, és élvezi az egészet és örül neki és felszabadult. Nyilván bénán vagy nevetségesen néz ki kívülről, de nem érdekli, mert belülről annyira jó az egész. Elképesztő mennyiségű szépséget és erőt talál az ember saját magában. Egyszerre érzi azt, hogy ki van kapcsolva minden, nincsenek gondolatai, csak úgy táncol, de közben azt is, hogy mindennél élesebb fókuszban van a jelen pillanat.

Aztán egyszercsak az egyik dobos leteszi az ütőhangszerét és elővesz egy klarinétot. Belassul a zene és vele együtt a táncolók mozdulatai is. Egyre többen ülnek, majd fekszenek le, a ritmus egyre kevésbé uralkodó, átadja a helyet a dallamnak. Halkul, aztán megszűnik. Belül az a bizonyos élményérzés is változik, de az nem szűnik meg. Még nagyon sokáig nem szűnik meg az óra után sem.

Pedig addigra már túl vagyunk egy beszélgetésszerűségen is, ami engem az ifjúsági hittanórákra emlékeztetett, a visszaöltözésen, a kilépésen a hideg folyosóra, vissza a télbe. Az 5 ritmus kicsit táncórára, jobban egy kétórás, hétköznap esti partira emlékeztet, de igazából egyik kategóriába sem sorolható. Ha idáig végig bírta olvasni ezt a cikket, akkor önnek valószínűleg bejönne.

további információkért

Nézze meg a videót és/vagy kattintson ide.