Ne legyen az soha, hogy ugyanazt csinálom, újra meg újra

Folytatjuk sorozatunkat, amiben világsztárok helyett, egy budapesti ember egy napját mutatjuk be önöknek képekben. Ezúttal egy olyan lánnyal ismerkedhetnek meg, aki él-hal az utazásért és a mozgásért. Végh Teodóra dolgozott idegenvezetőként, bejárta a fél világot, művészeti iskolában tanult, jógázik, lovagol és nem utolsó sorban tahiti táncot oktat. Ráadásul a törzsi jellegű, dinamikus táncot egyenesen Tahitiről hozta magával. Rengeteget mesélt utazásairól, élményeiről, tapasztalatairól és arról, hogyan élték meg férjével a hazatérést, a budapesti letelepedést nagyjából tíz év világlátás után.

A sorozat korábbi részeit elolvashatja itt és itt, vagy nézze meg a legutóbbi részt, amiben a Fővárosi Állatkert állatorvosait mutattuk be.

Most pedig következzen Végh Teodóra.

„A férjemmel az idegenvezető-tanfolyamon ismerkedtünk meg 13 éve, mert mind a ketten utazni akartunk. Hunor után a két dolog, ami abszolút meghatározza az életemet: az óceán és a mozgás. Az óceánt helyettesítem most lovaglással."

„A gimi után tűzzománcos iskolába jártam. Innen már volt egy portfólióm, így amikor kint voltam egyetemi ösztöndíjjal Japánban, és megtudtam, hogy van ott egy művészeti egyetem, megpályáztam egy kutatói ösztöndíjat. Ez az ösztöndíj, és a tanárom biztatása aztán felhatalmazást adott, hogy kutassak, amit csak gondolok, úgyhogy kutattam.”

„Amikor először voltam Japánban, az ösztöndíj ideje alatt hastáncolni jártunk külföldi diákokkal. Volt egy tahiti lány, aki megmutatta, hogy ezt náluk hogy csinálják. Berakott egy nagyon jó, intenzív, dobos zenét és elkezdett rá mozogni.

Felejtsük el a hastáncot, én innentől már mindig csak ezt akarom csinálni!”

„Pár hónapot tanított, aztán, amikor hazajöttem Magyarországra, kerestem tahiti tánclehetőséget. Hát nem volt. Annyit tudtam csinálni, hogy felkeltem reggel, beraktam a kis zenémet, volt hat szám, amit tőle kaptam, és az együtt tanult koreográfiát gyakorolgattam.”

Nagyon szeretek utazni, a lelkem mélyén valahol utazó vagyok,

de ez a  » trendi utazás «  nekem nem annyira megy. Úgy zavar, amikor azt mondják, »I’ve done Europe«, és kipipálják a listán, hogy az már megvolt. Engem nem zavar, ha egy helyen nagyon sokáig vagyok és nem látok mindent az adott országból vagy városból. Az a fontos, hogy kicsit megérezzem azt, amit meg akar mutatni magából az adott hely. Más hozzáállás kell, mint hogy az ember vesz egy útikönyvet és végigmegy a helyeken, amit mindenki meg szokott nézni. Emiatt, hogy kicsit rendhagyóan utaztunk, se a helyiekhez, se az utazókhoz nem tartoztunk.”

„Most egy startupnál vagyok kommunikációs igazgató ,és emellett nemrég kaptam egy sales-es feladatkört is. Alapvetően az ügyfelekkel tartom a kapcsolatot, főleg külföldi ügyfeleink vannak, nekik nyújtunk prémium szolgáltatást számítástechnikai területen, ahol nagy hangsúly van a kommunikáció minőségén is.”

„Azért szeretem ezt a munkát nagyon, mert amikor tanítottam és idegenvezettem, akkor mindenhonnan kilógtam kicsit, én szerveztem és állítottam össze a napomat. Úgy éreztem, mintha kimaradnék a világból. Itt meg pont az a jó, hogy kicsi a csapat és inspiráljuk egymást, meghagyjuk egymás szabadságát, és állandóan lehetőségem van tanulni.

Ne legyen az soha, hogy ugyanazt csinálom, újra meg újra.

„Amikor visszaköltöztünk Japánba, kiderült, hogy a tahiti táncot itt rengetegen csinálják. Azonnal jelentkeztem egy tánciskolába. Oda jártam több mint 4 évet, amíg ott éltünk. Megtudtam, hogy van egy verseny Tahitin minden évben, ahol nagy csapatokkal szerepelnek és bárki, aki ott van, beszállhat. Onnantól kezdve bennem volt, hogy én ide vissza akarok jutni, és táncolni ezen a versenyen.”

„2013-ban elkezdtünk utazni a férjemmel, és bennünk volt, hogy megyünk Tahitire. Fél év volt a versenyig, és így a felkészülésre is. Találtunk csapatot, ami csoda volt, hiszen nem beszéltük a helyi nyelvet. Egyik este elmentünk egy táncelőadásra – soha nem szoktam fotózkodni, mert gagyi, turista dolognak érzem, de annyira gyönyörűek voltak, hogy muszáj volt. Odamentünk, és az egyik táncos megszólalt, hogy »ti vagytok a magyarok, akik csapatot keresnek? Holnap itt és ekkor lesz az első próba, gyertek!«”

„Százhúsz fős csapatban voltunk, egy körülbelül 30-40 tagú zenekarral. A próbákra hozta mindenki a családját, olyan volt, mint egy törzs. Volt egy srác, akivel az első alkalommal megismerkedtünk, később hozzá mentünk vissza. Egy hónapig nála laktunk. Annyira nem értette, hogy mit csinálunk, de hát

a hülyéket Isten is szereti.”

„Jó volt, hogy megcsináltuk, de nem éreztem a várt eufóriát, hanem inkább azt: »jó, ezt is túléltük«. Volt egy időszak, amikor fájt a derekam és úgy éreztem, nem bírom fizikailag. Mondtam Hunornak, hogy menjünk, nem bírom.  Ő az a típusú ember, aki mindenhol talál valamit amitől jól érzi magát, nem csavarodik rá egy dologra fanatikusan, mint én. Látta, hogy tökre szenvedek, ezért masszírozott tovább és azt mondta, hogy nem megyünk sehova.

Tudta, hogy egy életen át bánni fogom, ha nem csináljuk végig. Annyira hálás vagyok neki, hogy több kitartás volt benne mint bennem.”

”Akkor egy kicsit megcsömörlöttem a tánctól, úgy éreztem, kimaxoltam, de amikor hazajöttünk, akkor kezdett el igazán hiányozni. Körülnéztem, és még mindig nem volt Magyarországon tahiti tánc. Már voltam olyan szinten, hogy elhatároztam, akkor csinálok. Voltak barátnőim, akik kérték, ha majd hazajövünk, tanítsam őket. Most már heti 3 csoportom van. Ez egy nehéz dolog, elsőre könnyednek néz ki, mert úgy csinálják, de egy elég nehéz, sok gyakorlást igénylő tánc.”

„Nem szeretem, amikor a hastánchoz hasonlítják, mert máshogyan kell táncolni, sokkal erőteljesebb, törzsiesebb. A hastánc egy elegáns tánc és pont az hiányzik belőle, ami a tahiti táncban engem igazán megfogott, a dobok és a mezítlábas nyers erő. Rituálékon, szertartásokon táncolták. Igazából nem néptánc, hanem volt egy kaszt tahitin, a táncosok kasztja. Őket gyerekkorukban választották ki, és attól kezdve egész életükben táncolni tanultak. A misszionáriusok ezt derékba törték, betiltották, és utána már csak földalatti mozgalomként ment tovább. Eléggé nyitott, sokféle irányzata van.”

„Ami nekem nagyon fontos, hogy egy közösség az egész. Szerintem nagyon sok erő van abban – legalábbis én nagyon sokat kaptam abból –, amikor nők támogatják egymást. Sokkal jobban ki tudjuk csinálni egymást, mint a férfiak egymást, vagy a férfiak minket, és ezzel el lehet venni a másik önbizalmát. De ugyanennek a fordítottja is igaz,

ha támogatjuk egymást, abban hihetetlen nagy erő és energia van.

Ez az, amit nagyon meg akarok mutatni és tanítani a táncosaimnak. Attól, hogy táncolnak, és kapcsolatba lépnek a saját testükkel,  sokat változik  az önértékelésük, az önbizalmuk, és a saját nőiességükkel való kapcsolatuk.”

„Most nagyon jó itthon lenni. Pontosan megvolt bennünk, hogy mi az, amiért haza akarunk jönni. Egyrészt a család, másrészt a barátok és ezek a fajta emberi kapcsolatok, meg megvolt a kis lakásunk, ahol szerettünk volna élni egy ideig.

Nem azt érzem, hogy bele vagyok szorulva egy helyzetbe vagy állapotba, hanem hogy ezt választottam.”

Nyilván mindig félelmetes váltani, de nem váltani is félelmetes.

Már lassan két éve vagyunk itthon. Aminek nagyon örülök, hogy egyáltalán nem álltunk  vissza  a régi rutinra, hanem egy teljesen más életet élünk, mint körülbelül tíz éve. Nagyon meghatározzák az életünket azok a dolgok, amiket csináltunk, és amiket  útközben  tanultunk.

Úgy örülök, hogy egy kicsit kinyílt a világ.

„Ez egy folyamat amiben most éppen letelepedtünk. Egyszerűen annyira szeretem Budapestet, hogy nem az van, hogy máshol nem élhetnénk, és vissza kellett jönnünk, hanem néha a lélegzetem eláll, mennyire jó város ez és mennyire jó itt lenni. Érzek magunkban annyi erőt, hogy ha ez már nem így lesz, ha már nem érezzük ezt, akkor tovább induljunk.”

„Az utazás megtanított folyamatban gondolkodni, és ebben segített a művész-suli is. El kell kezdeni egy projektet, feladatot, valahol neki kell állni és aztán lépésenként összeáll. Ezért mertem elkezdeni lovagolni is. Mikor hazajöttünk, Erdélyben töltöttünk két hónapot. Elmentünk egy előadásra, ahol egy erdélyi lelkész tartott úti beszámolót arról, hogy a barátaival lóháton keltek útra, és körbejárták a történelmi Magyarországot. Elhatároztuk, hogy egyszer muszáj lesz nekünk is lovastúrázni.”

„Van egy fajta emberi kapcsolat, ami csak magyarokkal van. Pedig tényleg nyitott vagyok, az angolommal sincs semmi gond, de

itt ugyanaz a tévémaci és itt tudod, mi az a Túró Rudi.

Teljesen másfajta mélység az, amiről beszélgetni tudunk. A magyarokon kívül útközben, akárhol voltunk, a kelet-európaiakkal volt meg egyedül ugyanaz a hullámhossz, ugyanaz a humor.”

„Tökre azt tanította meg az utazás, a külföldön élés, az alkalmazkodás, hogy

a változás nem a világ vége.

Ha változtatni kell, akkor változtatni fogunk. Azt látom, hogy amit csinálok, az az én felelősségem.

Az életem az én dolgom, az én felelősségem. Nincs olyan, hogy ezt dobta a gép,

hanem ezért dolgoztunk, most itt tartunk. Vannak dolgok, amiket  megengedhetünk magunknak, vannak dolgok, amiket nem.”

„Tök jó visszajelzés az embernek, hogy jó úton jár, ha olyan barátai vannak, akiket bír. Nyilván a barátaidat szereted, de olyanokra gondolok, akikre emberileg is fel tudsz nézni, meg akik inspirálnak. Nagyon jó emberek vesznek körül.

Valószínűleg, ha madarat tolláról, embert barátjáról, akkor én jó nyomon vagyok.”