Péntek délután mentünk ki a temetőbe, hátha kevesebben lesznek, mint hétvégén vagy november elsején. Így is igen nagy tömeggel szembesültünk, húsképű biztonsági őrökkel, akik olyan kedvesen igazítottak útba minket, mintha a szeretet nagykövetei lennének. „Látják azt a nagy téglaépületet, az a ravatalozó. Ha kicsit tovább mennek, az utolsó parcella középén lesz Daróczi Dávid, könnyű megismerni a sírját, mert egy fémszerkezetet tettek rá.” A Csepeli temető a tömeg ellenére csendes volt, a sírokon friss virágok, gyertyák, és emlékező hozzátartozók, akiket nem zökkentetünk ki azzal, hogy fotóztunk, hogy a sírok közt össze-vissza járkáltunk.
A Farkasréti temetőben az igazgató volt segítőkész, térképet is adott, hogy megtaláljuk, akiket keresünk. Volt olyan rész, ahol alig tudtunk haladni, mert autóval jöttek, de ezt is szabad, hiszen nem lehet mindenki fiatal, van, akinek már gondot okoz lemenni egy lejtőn. „Antal Imre sírját keresték, igaz? Itt van, láttam, ahogy jöttem lefelé” – mondta egy hölgy, aki elkísért minket a sírhoz, aminek a látványa elszomorító volt, talán azért, mert többet vártunk, nagyobb törődést. Miután lefotóztuk, egy család odament, mécsest rakott, és néhány szál virágot, ügyesen palástolták, hogy nem rokonok.