Mennyire akarsz még a nyilvánosság előtt maradni?
Amennyire a kommunikációs termékeim igénylik. Nagyon régen, még a múlt évezredben kötöttem egy íratlan szerződést az ördöggel, mármint a médiával: én mediatizált dolgokkal foglalkozom, ezért adom magam a médiának. De az ezredforduló környékére megtanultam, a média nem csak akkor ír rólam, amikor én szeretném, akkor is a nyakamban liheg, amikor szabadulnék tőle. Ma már határozottan csak akkor bonyolódok bele magamutogatásba, amikor az érdekem egy projektem miatt. Ez mára leszűkült az ARC-ra, a Vágtára, a Médiaunióra vagy valamilyen jótékony ügyre. Próbálok ízlésesen bánni vele, több-kevesebb sikerrel.
Ha idejönnének az RTL-től, és azt mondanák, az X-Faktorhoz keresünk zsűritagot, jönnél-e, igent mondanál? Ez nyilván nagy magamutogatással járna.
Elképzelhető, hogy igen. De azért fontos megjegyeznem, hogy a magyar celebség nem más mint a teljesítmény nélküli magamutogatás. Az, hogy valaki médiasztár vagy jó színész, zenész, műsorvezető, aki felfut, az nem megélhetési híreskedést jelent. Lovasi, Stohl, Novák, Fábry, Eszenyi csak celeb lenne? Nem mondanám, csak azért, mert sokat szerepelnek. Van mögöttük hiteles teljesítmény. Ilyen értelemben én sem számítom magam celebnek. Ha érdemes beülni az X-Faktorba, mert érdekesnek ígérkezik, és előnyökkel jár, akkor miért ne ülnék be? Ha ez azzal jár, hogy engem meg kell futtatni a médiában – mert ez ezzel jár -, akkor azt mondom, ez foglalkozási ártalom.
Nyilván nem azért vállalnám, hogy celebként jegyezzenek, és meghívjanak ilyen-olyan gálákra. Így is meghívnak a feleségemmel, de így se járunk sehova. Inkább az a kérdés, hogy ráérek-e? Mondjuk, abba egyébként beleillene, ha felkérnének, hogy jövő évtől szeretnék visszatalálni a saját alkotói életemhez, szeretnék újra dalokat írni, musicalt készíteni, zenekart csinálni. Ez elég fenyegetően hangzik, ugye?
A kérdés másik oldala: szerinted a tehetségkeresés mennyire működik, mennyire van igénye, szüksége erre az országnak?
Attól függ, honnan nézzük. Médiaszereplőként sokszor foglalkoztam tehetségkutatással. Az ÁSZ című tévéműsorom annak idején 5 éven keresztül tehetséges vidéki fiatalokat mutatott be, és éppen kategorizálhatatlan tehetségük volt az érdekes. A Lámpaláz fiatal színészeket mutatott be, és az ARC gyakorlatilag nem más, mint lehetőség arra, hogy a tehetségek megmutatkozzanak. Vannak tehát ilyen hagyományaim, és nem áll messze tőlem, hogy beüljek egy zenei tehetségkutatóba.
A másik oldalról pedig azt mondom, hogy ne vetítsünk magunknak. Ezek a műsorok egyben jól álcázott, professzionális valóságshow-k. Tehetségkutatónak is hívhatjuk őket, de a pszichológiai vonzerejük abban van, hogy hónapokon keresztül találkozol önjelölt emberekkel, és úgy szerkesztik meg a műsort, hogy beleszeress valakibe vagy gyűlölj valakit, de kíváncsi legyél rá, és hosszú ideig kövesd a sorsát. Aminek ráadásul az az ígérete a tömegeknek, hogy látjátok, tegnap még senki volt, holnapra sztár lesz, megváltoztatjuk az életét az orrotok előtt! Mindezt persze a bulvár sajtó brutális éhsége tüzeli. Hogy ennek a műfaja majd popzenei köntöst ölt magára, az oké, legalább nem a bigbradörök jönnek vissza. Látod, ott terem az igazi celeb, aki csak letolja a gatyáját és híres lesz.
A Megasztárban azért letettek valamit az asztalra.
Nem kétlem. De az a fő probléma, hogy egy ilyen kicsi popzenei piacában is megroggyant országban nincs lemezvásárlás. Hiába dobsz ki sztárokat a piacra - mert ugye kiemeli ez a műsor ezeket a srácokat egy pillanat alatt, gyorsabban futnak be, mint Elvis Presley - viszont utána ott állnak, és kiderül, nincs háttéripar, menedzsment, lemezeladás. Mi marad? Jó esetben koncertek, vagy haknik, elkopás, lepusztulás. Ráadásul nagyon fiatalok, sokszor kevés tapasztalattal és kultúrával a hátuk mögött, ami segíthetné őket abban, hogy hosszútávon is tudjanak gondolkodni a pályájukról. Ritkán nyúl hozzájuk utána komoly formátumú ember – tisztelet a jó szándékú kivételeknek -, mert a nagy menedzserek az ingatlan bizniszben vannak, a médiacápák között találhatók, vagy éppen tőzsdéznek, mert ott a nagy zsé.
A komoly menedzselési technikák Magyarországon a popzenében legtöbbször hiányoznak, ezért nagyon nehéz a nyerteseket jól futtatni, és gazdálkodni a tehetségükkel. Mondok egy példát. Az általam nagyon szeretett Oláh Ibolya elment egy filmbe főszereplőnek, amiről szerintem lehetett tudni, hogy ez nem az a film, amiben szerepelnie kéne, mert nem az ő pozícióját erősíti, hanem legfeljebb a film produceréét. Ha én lettem volna a menedzsere, nem engedem el Ibolyát. Aztán, hogy hallgatott volna-e rám, az más kérdés.
Nagyon rövidtávon gondolkodnak, nem?
Nincs meghúzva egy ív, nincs végiggondolva a stratégia. Kijönnek a huszonéves gyerek, akiket a show végén mindenki ünnepel, de holnap is lesz nap, és nyolc év múlva is lesz nap. Későn derül ki, hogy a legfontosabb a popszakmában, hogy szerző legyen, aki jó dalt ír nekik. Olyan slágert, ami róluk szól, őket „pozicionálja”, az ő zenei személyiségüket építi. Nem mindenki úgy születik, mint Müller, Lovasi, Kis Tibor és társaik, akik maguknak megírják az életművüket, és még el is danolják.
A felfedezett srácok általában fiatal és rokonszenves hangok, jó kisugárzású sztáralkatok, és ennyi. Igazából mentorálni kellene őket.
Nagyon sokan ezért buktak el, mert nem voltak jó dalaik.
Ha megnézed a klasszikus énekesnőinket, mondjuk itt van a nagyszerű Kovács Kati, Koncz Zsuzsa, Katona Klári hármas. Koncz és Katona pályáját meghatározta az is, hogy a Szörényi-Bródy és a Presser-Sztevanovity páros írta a nagy dalaikat, és ez hosszú távon megemelte őket. Kovács Katinak érzésem szerint nem jutott ilyen ennyire sikeres és állandó dalszerzői háttér, neki ilyen szempontból sokkal recésebb lett a pályája.
Malek Miki – az ifjabb – mesélte egyszer, hogy Madonna lemeze úgy készül, hogy egy erre szerződtetett zenei vezető kiválogat akár hatvan-hetven különböző ismeretlen fiatal szerzőtől dalokat, zenei ötleteket, és összehangszereli őket. A szerzőket kifizetik egy összegben, megveszik a jogokat, és teljesen átépítik a nótákat, hogy az aktuális lemezen egy zenei képet mutassanak. Ez csak egy példa a sztárgyártás hátteréből, de sokat elmond a nagyságrendekből. Nálunk erre nyilván nincs sansz, itt csak a kisipari, gyakorlatilag maszek módszerek működnek. De mégse reménytelen: a tehetség az tehetség, kis segítséggel megtalálja magát.
És te mit szeretnél most alkotni?
Szeretnék musicalt írni, van több téma, amin már dolgozom, de ezeket nem akarom elkiabálni, mert az előző terveimből nem lett semmi. Dolgozom egy érdekes projekten Rúzsa Magdival és Novák Petivel. Magdinak egy önálló színházi dalestet rakunk össze, így új műfajban mutatkozik majd meg, és nagy, szenvedélyes dalokat énekel, úgy, hogy minden dal róla szól. Az est várhatóan ősztől lesz látható Budapesten.
Azt olvastam, újra írsz az Első Emeletnek is dalszövegeket.
Pár hónappal ezelőtt felhívott Berkes Gabi, hogy menjek el egy Első Emelet klubba. Ilyenben gyakorlatilag nem volt részem húsz éve, az Emelettel gyakorlatilag kilencvenben írtuk az utolsó dalokat. Nagyon másfelé kanyarodott az életünk, és úgy néztem az Emeletre, mint más az általános iskolájára: jó volt, szép volt, de már vége. Távoli és kamaszos sületlenségnek tűnt, amit csináltam, mint kezdő dalszövegíró. Elmentem ebbe a klubba, és azt vettem észre, hogy kedves és szórakoztató. Ahogy élőben játszották a régi dalainkat, valahogy visszataláltam egy érzéshez, ami fiatalkorunk barátságáról szólt. Jó szívvel tudtam újra nevetni a zenekarral eltöltött órákban, leginkább azon, hogy hiába hullott ki a hajunk, mindenki ugyanúgy nyomja a brutál vicceit, mint régen. Mondták, hogy írnak új dalokat, mondtam, csináljuk együtt, írok szöveget szívesen.
Azon gondolkodtam, hogy mennyi mindenkinek írsz dalokat, de saját magadnak olyan dalt, ami téged mutat be, nem írsz.
Ezzel adósa vagyok magamnak, nem mintha bárki is tüntetne azért, hogy ez legyen. 2006-ban szerettem volna az új zenekaromat megcsinálni, de egy baráti vacsora alkalmával Berkes Gabi és Michel már konkrétan az édesanyámat emlegették, mert jó pár évvel azelőtt megállapodtunk, hogy egyszer visszahozzuk a Rapülőket. Megértettem, hogy tartozom nekik és magamnak is azzal, hogy csináljuk meg rendesen, de ezzel azt értem el, hogy az akkor forrpontján lévő új zenei programomat sikerült semmissé tenni. Azóta pedig nem maradt rá időm, például a Vágta miatt. Ha elkezdek zenélni, akkor már nem akarok mást csinálni mellette, főleg nem ezt a menedzselési munkát. Megatonnányi energiát vesz el, és semmi másra nem marad időm.
Család mellett nem olyan egyszerű, a menedzser élet nem ugyanaz, mint a zenész élet.
A zenész élet szerintem könnyebb lesz. És főleg örömtelibb.
De más időszakokban.
Az lehet, de az sokkal fontosabb, hogy egy jó kedvű ember megy majd haza. Nem hiszem, hogy ez probléma lesz. Úgy emlékszem, hogy a zenészség mellett sokkal több és könnyedebb a magánélet. Nagyon vágyom rá, hogy visszatérhessek oda, még ha tíz évet hagytam is zene nélkül eltelni. Mindig azt mondom, ha Jaggernek és Zoránnak ilyen jól megy, akkor nekem is belefér majd.