Legelőször 2002-ben, Big Brother névvel indult valóságshow Magyarországon, amiben te is szerepeltél. Miért jelentkeztél annak idején a játékba?
Keresztanyám ajánlotta, azt mondta, tökéletes kis kaland és minden szempontból jó lesz nekem. Kis rábeszéléssel rászántam magam és kitöltöttem a kérdőívet. Éppen azon a nyáron költöztem vissza Pestre egy óriási ciprusi animátor-kaland és egy szezon flamencogitár-gyakorlás után, mert felvettek az Erkel Ferenc zenesuliba, jazzgitárra. Behívtak a válogatásra. A Szigeten voltam egy éjszakát, majd alvás nélkül egy házibuli, és onnan szintén alvás nélkül a TV2. Kalandos volt. Engem maga a buli izgatott, meg persze a hírnév is érdekesnek tűnt. Az meg sem fordult a fejemben, hogy én nyerek. Nem vagyok az a simulékony, szimpatikus gyerek, akivel megnyereti a nép a nagy lóvét.
Mi a véleményed a konkurens ValóVilág mostani csapatáról?
Szerintem a mi régi csapatunk és az összes többi között meghatározó különbségek vannak. Először is a szelekciót tekintve. Teljesen más szempontok alapján voltunk mi összeválogatva, mint a többi műanyag csapat. Ez a véleményem, persze tisztelett a kivételnek. Van egy-két jó arc, például Olivér, de a többség amolyan plázacica és baywatch-fiú. Ráadásul most a műmájerkedés és a hiszti megy, totál megjátszott az egész, szóval, nagyon kínos.
Ti fel voltatok készülve arra, hogy mekkora felhajtás lesz körülöttetek?
Nem. Egyáltalán nem voltunk tisztában a műsorban való szereplés következményeivel. Jó, azt mindenki gondolta, hogy egy darabig valamennyire ismerősen fog csengeni a neve, meg hogy néhányan felismerik majd az utcán. De az őrület, ami történt utána, meghaladta minden fantáziánkat. Na, például emiatt is sokkal természetesebben viselkedtem, és elvárások nélkül. Az újak már tudatosan cselekszenek. Ők már tisztában vannak mindennel.
Felismernek még az emberek?
A mai napig megbámulnak elég rendesen. Mostanában már több az olyan eset, amikor nem tudják, hogy miért vagyok ismerős, de azért még mindig elég sokan felismernek. A műsor után nagyjából egy hónapig konkrétan forgalmi dugót okoztam, amikor kitettem a lábamat otthonról. A kocsik dudáltak, a buszsofőr integetett és odajöttek az emberek. Ma már ez nincs, de nem tudok úgy megjelenni sehol, hogy valaki ne ismerne fel. Megbámulnak, összesúgnak a hátam mögött.
Nagy sikered volt Olaszországban is, népszerűvé tett, ahogyan olaszul káromkodtál a házban.
Érdekes, náluk sokkal népszerűbb vagyok, mint Magyarországon, Budapesten, Londonban, bárhol felismernek az olaszok. Aktívan tartják velem a kapcsolatot, csináltak nekem egy facebookos rajongói oldalt is, több mint tízezer tagja volt, de letöröltettem, mert a csávó folyamatosan a nevemben írkált. Szóval, az olaszoknál jobban érzem, hogy szeretnek, mint Magyarországon. Nem tudom, miért, és sajnálom is nagyon.
Jelentkeznél újra egy ilyen műsorba?
Határozottan nem. Egyrészt már túlvagyok rajta, másrészt 30 évesen már biztos, hogy nem mennék be, teljesen más ember vagyok. Eleve nem értek egyet ezzel az egész mentalitással, amit a média képvisel, hogy a szart tolják a rádiók és a televíziók, megy a botrány, a színvonal alatti műsorok, és virágzik a butaság. Éljen Kozso és a többi majom, az egy kaptafára épülő, unalmas, egymást követő szériák a tehetségkutatókban, a sztárgyár sem tetszik, ahogyan ontják az énekeseket, akiknek van ugyan hangjuk, de a jó részük egy számot sem tud írni magának. Egy ideig felkarolják őket, jól megszedik magukat rajtuk, aztán seggberúgják a szerencsétlent. A sok ember meg bámulja ezt, nem is értem.
Érzel bármilyen fajta negatív előítéletet amiatt, mert egy ilyen show-ban szerepeltél?
Igen, van egy negatív előítélet, ami párosul egy ilyen műsorral. Ezt lemosni magadról pedig egy élet munkája. Legalábbis én ezt tapasztalom. Nekem háromszor jobban kell gitároznom ahhoz, hogy elismerjenek. Főleg az frusztrál, hogy mint gitáros egyszerűen nem tudok befutni Magyarországon. Érzek egy erős ellenszenvet, mert az embereknek egy idő után elege lesz abból az idióta népbutításból, ami a tévében megy. És sajnos ”minket” azonosítanak ezzel. Én pedig nem tartom magamat egy kalap alá valónak úgy az egész valóságshow-s brigáddal együtt, mert a többségük még helyesen írni se tud, meg körülbelül három könyvet olvastak el egész életükben.
Hol élsz most és mivel foglalkozol?
Világéletemben kozmopolita voltam, tavaly Londonban éltem, most Münchenbe megyek és onnan pedig Olaszországba. Kicsit visszalátogatok a gyökereimhez. Utazgatok és mindenhol zenélek. Nem várok arra, hogy hívjanak, meg nem megyek munkáért kuncsorogni, simán kiülök az utcára és úgy kezdődik minden. Előbb vagy utóbb úgyis megtalál az, akinek találkoznia kell velem. A zenészek gyógyítók. A lélek orvosai. Így ismerkedtem meg tavaly Londonban egy iraki üzletemberrel, aki hobbizenész – az ő lemezén dolgozunk most. Válogatott kis csapatával érdekes zenei fantáziát valósítunk meg. Nagyszabású mutatvány lesz, mély érzelmi tartalommal. Nagyon boldog vagyok ezáltal.