Nemrég azt mondtad egy interjúban, csak hosszas mérlegelés után mondtál igent a meghívásra a Heti hetesbe. Közrejátszott ebben az, amit a műsorban is említettél, hogy nem igazán foglalkozol a politikával?
Szerintem ma nincs olyan, hogy nem foglalkozol a politikával, mert lemész a közértbe, és drágul a párizsi, és abban a pillanatban a hentessel vagy az eladó nénivel elkezdesz politizálni. Szülőként nyilván érdekel, hogyan alakulnak itt a dolgok, milyen jövőképet látok a gyerekemnek. A politikával egyébként úgy vagyok, hogy nem állok egyik oldalon sem. A családom oldalán állok, és szeretném, ha a gyerekem boldog ember lenne. És lehet, hogy közhely, de jó volna, ha több mosolygós ember lenne, mert most kevés van.
Eljutottam arra a pontra, hogy már nem vagyok hajlandó befordulni a pénz miatt. Igen, megesik, hogy az embernek nehéz, van, hogy filléres gondjai vannak. De amikor berohan egy három és fél éves, és megölel, akkor menni kell tovább, és azt kell mondani, hogy úristen, ő ne érezzen már ebből semmit. Én sem láttam a szüleimen, mindig a gyerek volt az első, ahogy nekünk is Luca. Mert huszonévesen még elment, hogy kaja vagy egy doboz cigi, és nyilván a doboz cigi mellett döntöttem, de azért a gyereket nem etetheti az ember filterrel.
Az utolsó, nagyobb visszhangot kapott szereplésed a MrésMrs volt, akkor úgy fogalmaztál, képernyőképesnek érzed magad. A Heti hetes egy egészen más típusú műsor, hogy érzed, jól sikerült?
Jól éreztem magam, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgultam. Folyamatosan az járt előtte a fejemben, hogy úristen, biztosan hátra fogok esni a székkel. Azt gondolom, hogy az igazi önmagamtól messze voltam, de úgy gondolom, hogy jól helyt álltam. Azért azt ne felejtsük el, hogy 13 éve megy, nagyon összeszokott csapat van. Azért ott nem könnyű felvenni a kesztyűt, érezni a ritmust, megszólalni, még azoknak sem könnyű, akik már többször szerepeltek a stabil gárdával. Alapvetően jól éreztem magam, úgy történt, ahogy Hajós is elmondta: körbenyalogattak, lepisiltek, és aztán befogadtak a falkába.
Két éve azt mondtad, a visszatérésre készülsz, de azóta sem igazán lehetett téged tévéműsorokban látni.
Folyamatosan ezt kérdezgette mindenki, miután már két éve otthon voltam Lucával, hogy na, mikor tértem vissza – mintha fellőttek volna a Holdra. Dolgoztam én, csak mások voltak a feladatok, nem voltak ilyen látványosak, a napi szintű munkába meg csak akkor kezdtem bele, amikor óvodás lett. Mostanra találtam meg azt az utat, amin menni akarok, és az nem biztos, hogy a tévé. Mindenesetre már nincs bennem a görcsös akarás, hogy mindenáron tévézni akarok. El kellett engedni, és azt kellett mondani, hogy majd jön, ha jönni akar. És jött is, például most a Heti hetes.
Mi az az út, amit jónak tartasz és amin most haladsz?
Harminc évig, Luca születéséig ismert voltam - az más kérdés, hogy nem biztos, hogy mindig megérdemeltem ezt az ismertséget, nem mindig az én produktumomnak volt köszönhető. Most azon szeretnék dolgozni, hogy elismert legyek, és lehet, hogy ez egy csendesebb folyamat lesz vagy nem annyira látványos, de úgy gondolom, hogy az alapján, amit én gondolok magamról, meg amiben hiszek, ez a jó út.
Miért, miben hiszel, hogyan látod magadat?
Az a csend, amit az elmúlt években szándékosan előidéztem magam körül, kikoptatott a médiából, de ugyanakkor átgondoltam, mit is szeretnék. Tetszik, nem tetszik - a nagyközönség inkább a Szomszédokat ismeri, a színházi pályafutásomat nem -, elsősorban színésznő vagyok. Ezt tanultam, ebben éltem hároméves korom óta, erről van papírom. És azt mondtam, hogy ha csendesebben, akkor csendesebben, de ezt az utat akarom járni.
Ősszel találkoztam azzal az emberrel, aki a menedzserem vagy talán inkább alkotótársam lett, és akivel egy közös utat tudok járni. Mindig szerettem zenélni, és most megtaláltam azokat a zenészembereket, akikkel együtt tudok dolgozni, így aztán most van kialakulóban egy önálló est, de inkább csapatmunkának nevezném, annyira összeforrottunk már. Nagyon lelkes vagyok, iszonyúan várom a próbákat. Azért persze kicsit félek, hogy az anyámon kívül senki nem jön el, de igyekszem úgy hozzáállni, hogy jó lesz, szeretni fogják.
Ha már kialakulóban van, akkor konkrétumokat is tudsz mondani, hogy miről fog szólni?
Hát, rólam. De inkább anti-önálló est lesz ez, az öniróniára építjük, szókimondó lesz, emiatt különösen jókor jött be az életembe a Heti hetes, hiszen abban is bátran elmondhatom, sőt el kell mondanom a véleményemet. A címe is megvan már, az Önáltató mellett döntöttünk. Talán egy kicsit a korosztályomnak szól, arról a kilencvenes meg nyolcvanas évekről, amiben én is nagyon benne voltam. Az én korosztályom velem együtt nőtt fel a képernyőn, és mi azért még tudjuk, mi az a körfrufru, meg a válltöméses ing, és a válltömés tű.
Egy kicsit erről, hogy mennyit változott a világ, egy zenés utazás lesz ez. Emellett lesznek saját számok, amit a fiúk már írnak, illetve megzenésített Dsida Jenő-versek, meg feldolgozásdalok. Egy kicsit én, egy kicsit időutazás, egy kicsit az, hogy hogyan látom ezt az egészet, hiszen azért volt egy Szomszédok az életemben, amit azért ne felejtsünk el, illetve ha el akarnám felejteni, mindig tesznek róla, hogy ez ne sikerüljön.
El akarnád felejteni?
Nem, hiszen mégiscsak 13 év volt az életemből. Csak az a helyzet, hogy például te is leadsz egy cikket, megcsinálod és mész a következőre. Ennek meg valahogy sosincs vége, mindig időről időre felbukkan. Pedig közben már eltelt ugyannyi idő, amit mint műsorvezető, színésznő eltöltöttem. De aki nyomon követ vagy szeret, ismer, az tudja, hogy már rég nem az vagyok, aki voltam, semmilyen szinten. Hiszen az azért akkor egy huszonéves lány volt, most meg, mondjuk ki, egy 37 éves asszony. Azért ez nem ugyanaz.
A szó klasszikus értelmében asszonynak érzed magad?
Nem, de mégis asszony vagyok néha. Pont Lovász Lacival beszélgettünk, amikor mentünk ki a Heti hetesre, arról, hogy család, gyerekek, ugye, neki is két fia van. Egyszer csak megszólalt, 'te hallod magunkat?' Mondom miért? 'Ahogy beszélünk? Család, pénz, csekkek. Miközben én még mindig egy hülyegyereknek gondolom magam.' Mondom hát, ezt tökéletesen megértem. Most a kislányom húsvétra kapott egy Aranyhaj Barbie-t. Én meg csak fogom azt a babát, és átszellemülten fésülgetem, és copfozom. Szóval nem, egyáltalán nem.
A munkák sűrűsödése kihatással van a családi életedre?
Nem, nem mondanám. Azért én egy civil emberrel élek együtt, ennek megfelelő az életünk is. Persze, mindent elmondok neki, ő volt a legelső, akinek röhögve elmeséltem, hogy képzeld, felhívtak a Heti hetestől. Jól van, vállald el, mondta ő, mire én csak annyit, hogy hagyjál már, hülye vagy? Annyira ösztönösen jött belőle, hogy akkor kezdtem gondolkozni rajta igazán. Nagyon jól ismer, tíz éve él már velem, és volt már olyan, amire azt mondta, hogy mucika, ezt ne. És igaza lett. Mindenesetre a zenekar miatt ő is nagyon lelkes, meg örül neki. Én meg úgy alakítom a dolgaimat, hogy el tudjam vinni Lucát az oviba, és általában én is megyek érte. Ha játszom az utazó társulattal és próba van előtte, akkor nyilván nem, de ezt leszámítva mindig. Nincs takarítónőm, mindent magam csinálok, egy kutyával élünk együtt, amikor van egy kis időm, összeporszívózom a kutyaszőrt, hogy ne legyek rosszul tőle.
Korábban már beszéltél arról, hogy buddhista egyetemre jártál. Mennyire tudtad beépíteni az életetekbe a keleti gondolkodást?
Beépült, más lett a gondolkodásmódunk az egótlanítás miatt. Persze, nekem is volt egy olyan korszakom, amikor kurva jól ment a szekér, és tényleg azt gondoltam, hogy golyóálló vagyok, és én vagyok a legfaszább csaj ezen a földön. Aztán jönnek a pofonok. Trungpa Rinpócse azt írja a könyvében, hogy soha ne lépj a szellemi útra, mert onnantól kezdve nagyon rossz lesz neked. És tényleg így van, kapod a pofonokat nagyon durván. És aztán rájössz, hogy szembe kell nézed magaddal, mert keresheted, hogy honnan eredsz, de előbb magadat kell megismerned. Persze, ezt senki sem szereti, mert undorító dolgok vannak ott a mélyén, meg még jönnek föl a felszínre.
Magadban mit találtál a legvisszataszítóbbnak?
Szerintem ez nagyon sok ember problémája, nemcsak az enyém, de azt, hogy mindig a külső körülményektől vártam a megoldást, és inkább belesüppedtem az önsajnálatba. Ez könnyebb, mint azt mondani, hogy basszus, én vagyok itt, én vagyok ennek az akadálya, mert én nem tudok mit kezdeni ezzel. Könnyebb otthon, a kanapén ülve fröcsögni, csipszet zabálni, szemet forgatni és azt mondani, na nézd már, az meg ott van a tévében. De ez már elmúlt, és remélem, tényleg megtaláltam az utamat.