Tudja, hogy kik ezek a hölgyek?
Nem, fogalmam sincs.
Ön szerint mennyire szükséges, hogy ilyen hölgyek népszerűsítsenek egy agrártermékeket?
Nézze, hosszú időt megéltem ezen a földön, és megtanultam azt az igazságot is, ha az ember nagyon komolynak látszó dolgot szeretne nyilvánosságra hozni, és azt a közvéleménnyel elfogadtatni, akkor olyan eszközöket kell bevetni, amelyek kedvére vannak a közönségnek. A fiatal szép lányok kedvére vannak a közönségnek, örülök annak, ha az ő segítségüket igénybe lehet venni annak érdekében, hogy egy nagyon hasznos készítményt - a Geohumust - Magyarországon is lehessen terjeszteni.
Tesztelte a terméket?
Nem. Nem is ismertem. Végvári Tibor hívta fel rá a figyelmem. De aztán áttanulmányoztam a szakirodalmát, és kiváló dolognak tartom. Vannak érdekes hatásai is, amit a nyugati irodalom kevésbé hangsúlyoz, a mi körülményeink, időjárási viszonyaink, talajunk mellett viszont nagyon fontosak. A magyar homok- és vályogtalajokból hamar kimosódnak a tápanyagok. Hiába teszi bele a gazda a műtrágyát vagy a szerves trágyát, képtelen érvényesülni, mert valahol a patakokban, állóvizekben, folyókban köt ki. A másik fontos, hogy az utóbbi fél évszázadban a magyar termőtalajok természetes termőképessége számottevően csökkent.
Az ön neve biztosíték a szakmában. Hogy tudott mindig feddhetetlen maradni? Mikre figyelt oda?
A génjeimben hordozom ezt a tulajdonságot és a föld szeretetét is. Gyerekkorom óta édes az anyaföld, amin gazdálkodnak a magyar emberek, amin a búzát termelik. Ezt szívtam magamba gyerekként, ezt tanultam az egyetemen, ezt folytattam felnőttkoromban, mint állami gazdasági kültisztviselő aztán, mint agrárújságíró. Most öregkoromban megengedem magamnak azt a luxust, hogy megpróbáljam összekapcsolni valamiképpen a mezőgazdaságot a művészetekkel. Meggyőződésem, hogy minden művészet valamiképpen a népből, a vidékből fakad, ott van a forrása. Az a nép közvetíti igazán a értékeit, amelyik ezt a kettőt össze tudja egyeztetni.
Az apjáról mindenki tudja, hogy gazdálkodott. Az édesanyját érdekelte a föld?
Ő is, mint minden vidéki asszony, nemcsak a háztartásban tevékenykedett, hanem voltak körülötte állatok is. Édesanyám különösen nagyon szerette a pulykákat. Abban az időben kevés pulyka volt Magyarországon, nem volt annyira általános a pulykahús, mint ma. Kitűnően értett ahhoz, hogy hogy kell a kispulykákat felnevelni - nagyon érzékenyek a hőmérsékletre, a táplálékra - és érdekes módon a környéken ennek hatására elkezdett terjedni a pulykatenyésztés. Az apró jószágok mindig az asszony kötelességéhez tartoztak, a négylábúakat gyakorlatilag a férfiak gondozták.
Férfiszakma maradt a hivatása?
Nem, sok a nő. Majdnem a hallgatóság a fele. Ma már egy agrárszakembernek nem az a feladata, hogy fizikai munkát végezzen, hanem éppen az, hogy irányító munkát folytasson. Erre pedig alkalmasak a hölgyek is, sőt néha sokkal alkalmasabbak, mint a férfiak. Számos olyan beosztottam volt, akik kitűnően beváltak ebbe a szakmába. Kezdetben egy gyümölcstermelő gazdaságnak voltam a főagronómusa és ott is volt egy nagyon kedves beosztottam, aki nagyszerűen értett a az őszibarackfák metszéséhez és a gyümölcs értékesítéséhez. Csak a mi korosztályunknak okozott gondot a női munkaerő, mert hozzá voltunk szokva, hogy a bíró pulpituson egy szakállas férfi ül. Nem szabad diszkriminálni.
Hova tűntek a tiszta udvar, rendes ház táblák?
Megszűnt ez a mozgalom. Van helyette más, igaz, hogy az nem pótolja, mert az egy nagyon jó mozgalom volt, főleg vidéki területeken. Megbecsülték az emberek. A település vezetői számon is tartották, gyakran előfordult, hogy egyes családoktól megvonták a tábla használatát és ez nagy szégyen volt falun, ahol mindenki ismeri egymást. Most a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület csinált egy mozgalmat, Madárbarát kert címen. Azoknak adnak táblát, akik törődnek a madarakkal, és igyekeznek azon, hogy minél több cinke, császármadár legyen a kertben. Aki bizonyos követelményeket teljesít, kap egy táblát. Én megtiszteltetésnek érzem, hogy a házunkon van egy ilyen tábla. Ennek a mozgalomnak két szellemi atyja van, az egyik a kert részéről én vagyok, a másik Schmidt Egon. Ő Magyarországon a madarak legnagyobb ismerője.
A mai napig van türelme az emberekhez?
A felsőbb hatalmak így rendelkeztek. Ezt szolgálatnak érzem. Mindent annak éreztem, amit eddig folytattam. Tudja az embernek hosszú élete során, alkalma és szükségsége van arra, hogy megváltoztassa a véleményét, az életmódját, vagy a munkakörét. Sok mindent megváltoztattam az életemben, de a munkához hű maradtam. Közvetlen a második világháború után nem mehettem el állásba a származásom miatt - kulák csemete voltam - abból éltem, hogy Budapest elővárosaiban házikerteket gondoztam. Nagyon sokat tanultam belőle. Fizikai munkát végeztem, bár egyetemi diplomával rendelkeztem akkor - még csak eggyel -, de szívesen végeztem. Nemcsak a munkáról tanultam, hanem az emberekkel való együtt gondolkodásról is. Ezek általában kispolgárok, munkások voltak. Fontos volt számukra a szilvafa, amiből az asszony lekvárt tudott elrakni. A kis virág is, hogy mindig legyen az asztalon. Az az érzésem, ha nagyon őszinte akarok lenni, az életem első húsz éve nagyon szép, gondtalan, jómódban eltöltött szép időszak volt. Nagyon sokat tudtam tanulni, mert a szüleim elvittek külföldre is, nyelveket is elsajátíthattam. Amikor fizikai munkát végeztem, mondhatom, az volt életem legboldogabb időszaka. Egészséges munkát végeztem, olyat, amit tanultam, és amihez értettem. Rengeteg útravalót kaptam az emberektől, talán ennek a maradékait élem most föl.