A Fotomarathon szervezésével az elmúlt hetekben többször szerepelt a lapokban, és évek óta fotóművészettel és zenével foglalkozó magazinokat ad ki. Mi érdekli elsősorban, a fotózás vagy a zene?
Az Amíg csak élek, énekelek én mondat a hitvallásom. Nem tudok boldog lenni, ha nem mehetek ki a színpadra. Arra viszont rá kellett jönnöm, hogy ez az ország nem mindenre alkalmas. Az a nehezebb, ha egy ember a saját maga felé kivetített elvárással megy ki a színpadra, és olyan produkciót ad, amely nem nevezhető olcsónak. Engem nem érdekelnek azok a slágerek, amelyekhez le kell tolni a nadrágot. Sosem tudtam szolgálni a bulvárlapok számára érdekes esetekkel, hogy lepofoztam valakit az utcán, vagy csajokkal rohangásztam éjjelente a bárokban. A ”Győzike-effektus” sohasem érdekelt. Most is arra vállalkoztam, hogy elkészítek egy nagyon igényes hangszerelésű és hangulatú lemezt. Tizennégy régi, nagy magyar slágert énekelek a legszuperebb hazai jazzmuzsikusok közreműködésével.
Visszatérve Magyarországhoz és határaihoz: nem lett volna lehetősége arra, hogy külföldre költözzön, amikor a popkarrierje a csúcson volt?
Lett volna. Összesen hat vagy nyolc évet az életemből külföldön töltöttem a Corvinával, és szólóban is. Szovjetunióban rengeteg fellépésem volt, stadionokat töltöttem meg. Abban az időben a magyar zene fajsúlyos volt, azonban gyorsan jött a politikai váltás, ami a volt szocialista országokban kulturális változást is eredményezett. A kilencvenes évek elején egyszerre csak felnőtt egy új zenész generáció, akik a saját aktuális problémáikról kezdtek énekelni, nagyon tehetségesen és óriási sikerrel. Ekkor jöttem rá, hogy ott nekünk már nem sok keresnivalónk van, szép lassan behúzták a cipzárt.
Az NDK-ban is gyakori vendég volt. Inkább oda csábították?
A német terület alapvetően közelebb áll a mi kultúránkhoz. Németországban is nagy sikereim voltak, talán a göndör haj miatt is, ami nagyon népszerűvé tett. Lehetőséget kaptam rá, hogy odakint lemezeket készítsek olyan emberekkel, akik világhírű muzsikusok. Amikor a Berlini Fal leomlott, épp Essenben voltam egy szállodában, és a tévében láttam az eseményt. Sokat pendliztem a két ország között, végül a kinti menedzserem azt mondta, hogy ez a műfaj egész embert igényel, vagy itt maradok és folytatjuk a munkát, vagy be kell fejezni.
És ön úgy döntött, hazajön.
|
Akkor már 45 éves voltam, és fel kellett mérnem, kikkel kell együtt futnom. Mögöttem már ott dübörögtek a húszévesek. Hazajöttem, és elkezdtem csinálni a Zenész Magazint. Maradt tehát számomra az a hely, ahonnan elindultam, és ahol ma is nagyon jól érzem magam. Itthon - igaz, csupa ösztönből, de - belekezdtem másba, így az éneklés ma már nem tartozik a főfoglalkozások közé, ma már csupa zeneszeretetből énekelek, és nem azért megyek ki a színpadra, hogy ki tudjam fizetni a villanyszámlát.
Mostanában milyen gyakran lép fel?
Átlagosan havi négy-hat alkalommal.
Hogyan tartja karban magát?
Nincsenek káros szenvedélyeim, amelyek tönkretennének. A külső a lélek tükre. Nagyon harmonikus életet élek.
A közönségében van olyan igény, hogy abban a műfajban szülessenek új dalai, amelyikben a nyolcvanas években alkotott?
Négy évvel ezelőtt a Sony BMG felhívott, hogy csináljunk egy lemezt. Nagyon boldog voltam, fontos is volt a számomra, hiszen összességében eladtam több mint kétmillió lemezt ebben az országban. Hittem a lemez sikerében. Berkes Gabival írtunk vadonatúj, nagyon jó dalokat, és megjelent az Élet szép című lemez. Sajnos a média érdeklődése szinte nulla volt, pedig a menedzsment tűzbe ment a lemezért. Nem játszották a dalokat, így a közönség sem ismerhette meg őket igazán, pár ezer darabot adtak el belőle.
Sejtéseink szerint a nyolcvanas évek az eddigi legmeghatározóbb időszak az életében.
Igen, de a környezet, ahol felnőttem, szintén rengeteget adott. Filmes családból származom, a Pannónia Filmstúdióban kezdtem a pályám. Nagyon szerettem ott lenni. Maga a filmgyártás egy létra. Az embert először sörért, virsliért küldik, majd komolyabb feladatot kap. A Vukot például pont akkor rajzolták, amikor ott csetlettem-botlottam. Aztán elkerültem a hangosztályra, de a hangmesterség egyetemi végzettséget igényelt volna, és nekem a matekhoz nulla érzékem van. Így nyúltam a gitárhoz. Ezután jött a zenekari időszak. A Rangers, majd a Corvina, majd azután az önálló életem.
Milyen zenéket hallott gyerekkorában?
Beatles, Shadows, Németh Lehel.
Tekintsük át a pályáját évtizedekre lebontva. A hetvenes éveknek melyek a címszavai?
A hetvenes évek voltak a zenekari évek. Megtanultunk dalokat írni, mondanivalónk volt, főleg az emberi kapcsolatokról. Politikával nem foglalkoztunk. Szigeti Ferivel voltunk a Corvina szellemi vezetői. Progresszívek voltunk, de nem sértettünk senkit. Ez volt a zenekar sikeridőszaka: utazhattunk, fesztiválozhattunk, lemezt készíthettünk.
Nyolcvanas évek?
Az volt az önmegvalósítás időszaka, és a fazonváltásomé, ami irdatlan sikert hozott. Nagy szerencsém volt, hogy egy angol nyelvű lemezem is megjelent az akkori Csehszlovákiában. Szlovák és magyar szerzők dalait énekeltem angolul. Utána jött itthon egy progresszívebb lemez, már göndör hajjal: a Robot Love. Ez tett piacképessé, ki tudtuk küldeni a lengyelekhez, az oroszokhoz és Amerikába, ahol egyébként nemzetközi fesztiválokon nyertem.
Valaki tanácsolta, hogy göndörítse be a haját, vagy ön érzett rá a trendre?
|
A kép még mindig előttem van. 1980-ban Vaszil Popov fodrász barátommal ültünk az üzletében tanácstalanul, mert egyikünknek sem ment úgy, ahogy szerettük volna. Egyszer csak azt mondta: apám, gyere, bedauerollak! Mondtam neki, hogy mindegy. Ezen a pillanaton múlt. Az imidzsváltás hatására a kelet-németek azonnal rám ugrottak. Nagyon kellett nekik oda egy ilyen progresszív figura.
Lépjünk tovább a kilencvenes évekre.
Az volt az az időszak, amikor ráeszméltem, mire alkalmas még ez a pálya. Ekkor jöttek a lapok. Meg kellett felelnem üzletileg, ebbe a helyzetbe valójában belekényszerített az élet, mert a zenész szakmán belül annyi negatív változás zajlott le, úgy a lemezgyártásban, mint a műsorszervezésben, hogy már nem nagyon találtam meg a helyem. És nem vágytam már többé Vlagyivosztokba sem, ahol addigra a magyar zene elvesztette a lobogó érdekességét. Az volt a célom, hogy csináljak egy olyan újságot, mint a Zenész magazin, ami egy felnövekvő zenészgeneráció fóruma lehet. Azt hiszem, ezt a célt el is érte a lap.
A 2000-es éveket hogyan foglalná össze?
Meg kellett tanulnom vállalkozni, megélve azokat a borzasztó reccsenéseket, amelyeket a piac elszenved. És közben újra és újra odadörgölőzni a színpadhoz.
Biztos kérdezték már öntől: a Szóljon hangosan az ének című sláger hogyan született?
Boldogan elmesélem. Egyébként a nagy slágerek nagyon hamar születnek. A Corvina legnagyobb slágere, az Egy viharos éjszakán például úgy született, hogy úgy este tizenegykor a Szigeti Feri feljött a gitárjával. A gyerekek már aludtak, a nejem azt mondta, látni sem akar minket, erre kimentünk a konyhába, és hajnalra megírtuk a dalt. A Szóljon hangosan az ének ugyanígy született. A zene úgy, hogy tudtam, hogy egy fesztiválra mi kell: felvezető rész, középrész, azután a dal megáll egy pillanatra, a közönség összecsapja a tenyerét. És ez így is volt.
És a szöveg?
A saját életemből merítettem. A jött egy nagy vihar és eltörött a gitárom arra vonatkozik, hogy a Corvina zenekarnak vége lett. A refrén vége pedig, mint már említettem, a műfajhoz való kötődésemet jelenti. Máté Peti hangszerelte a dalt, ezt kevés ember tudja. Péter nem volt ott a Táncdalfesztiválon, amikor a döntőben előadtam a dalt, de mint mondta, ahogy meglátott a tévében a díjjal a kezemben, azonnal pezsgőt bontott.
Ha most dalt írna, milyen téma foglalkoztatná?
Olyan szinten vagyok most leterhelve a kiadványainkkal és a Fotomarathon szervezési munkáival, hogy levegőt venni sincs időm.
Megkerülhetetlen kérdés: most ki a fodrásza?
Varga István. Szenzációs, tehetséges szakember. Egyébként ahova a családom hölgytagjai járnak fodrászhoz, oda megyek én is.
|