Az egyik utolsó interjújában a rajongói tettek fel kérdéseket. Olyanokat, mint például mi a véleménye a kortárs irodalomról, és hogy devalválódik-e a magyar kultúra. Mit gondol, miért éppen öntől szeretnének ezekre a kérdésekre választ kapni?
Lehetséges, hogy magamtól tértem rá ezekre a témára, nem is kérdeztek. Nem gondolom, hogy devalválódik a kultúra, mára mindenki a helyére került. Nem volt szép dolog korábban, hogy ha van egy nagy szekrény, abba csak Győzike pakolhatja bele a maga holmiját, kellene lennie egy polcnak Esterházy Péter számára is. Amikor megépült a Művészetek Palotája, szkeptikus voltam: szép épületet húztatok fel, de közönséget nem gyártottatok, mert Demján Sándor gyárában lehet betonoszlopokat gyártani, de nem hallgatókat. Valahonnan aztán mégis előjött a közönség. Olyan hosszú sorok állnak a színházak és hangversenytermek pénztárai előtt, mintha az örök élet felé induló hajóra árulnának menetjegyet. Úgy érzem, hogy az egész válság végső soron jót tesz a kultúrának. Én is arra a boldog tudatra építek, hogy amíg emberek lesznek az utcán, és lesz Bach, addig nekem mindig jut közvetítő szerep. Ez eddig beigazolódott.
Mostanában utazott? Az úti élményeiből ered a töretlen optimizmus?
Nem utaztam, tróger lettem. Tizenkét évvel ezelőtt a Balaton hegyén vettem egy szőlőt. Azt leszámítva, hogy időről időre elmentem siránkozni, hogy ez el fog pusztulni, nem csináltam vele semmit. Meglehetősen anyás vagyok, majdnem minden döntésemhez segítségül hívom anyát, aki a földecskémet tavaly nyárig nem látta, így tehát elvittem. Anya fent állt a hegytetőn, alatta a csodálatos panoráma, és azt mondta: „Öcsikém, ilyen szépet még sosem láttam.” Ez a pillanat olyan lökést adott, hogy elhatároztam, lakhatóvá teszem a helyet. Szörnyű munka, öt-hat évente fel szoktam újítani egy lakást, és mindig megfogadom, hogy a következőnél már gyilkolni is fogok, mert másképp nem lehet eltűrni a rettenetes magyar iparos mentalitást.
Miért újít fel ilyen sűrűn lakásokat? Úgy érzi, időről-időre el kell költöznie egy másik helyre?
A fiaimnak vettem egy-egy lakást, mert sűrűbben jönnek Magyarországra, és nem kötelezném őket arra, hogy olyankor velem lakjanak. Én csak akkor érzem csak, hogy tovább kell mennem, amikor a könyvek és a hangszerek kitúrnak a lakásomból. Már nincs sok hely, mert nemrég Torontóban vettem egy csembalót, gyönyörű. Szállítás előtt, ha kitekerik a lábát és becsomagolják, akkor az egész hangszer megejtően úgy néz ki, mint egy koporsó. Ugyanazzal a szállítmánnyal, amelyikre a csembalót feladtam, hazaküldtek koporsóban egy Kanadában elhunyt marosvásárhelyi nagypapát. A cargóraktárban a diszpécserhölgy kétégbeesetten tárta szét a kezét: mindkettőről leszakadt az azonosító cédula. Kétségek közt álltam ott. Ha hazahozok egy bajszos, román nagypapát, arról nemigen tudok majd a hatóságoknak elszámolni, de annak sem örülnék, ha egy csembalót temetnének el nagy tiszteletadással Erdélyben. Végül jól döntöttem, kiderült.
Varnus Xavér idén is rendőrök nélkül ünnepel
Varnus Xavér idén április 29-én ünnepli – saját szavaival élve –a huszadik születésnapjának huszonötödik évfordulóját. A jeles alkalomból tavalyelőtt utcabált rendezett, amelynek a rendőrség vetett véget, tavaly csendes szoarét tartott többek közt Czeizel Endre genetikus és Csonka András előadóművész társaságában a budapesti lakásában, idén pedig a Művészetek Palotájában koncerttel ünnepli a születésnapját, a hangverseny vendégművésze francia Jacques Loussier jazz-zongorista és triója lesz.
Korábban nyilatkozott arról, hogy nem tartja fontosnak, hogy a fiai megtanuljanak magyarul. Most, hogy sűrűbben látogatják önt, fontosnak érzi már?
Ha valaki ebbe az országba születik, akkor előbb-utóbb meg kell tanulnia magyarul, csak a politikusok képtelenek erre. De egy olyan gyereknek, aki nem lépett arra a kőre, mint Radnóti, és nem sétált Kőbánya lankáin, semmifajta érzelmi kötődése nincs e nyelvhez, akkor pedig minekkínozzam vele. Egy esetben lenne értelme, ha tudnám, hogy egy Kosztolányi verset ugyanúgy tudna érteni-érezni, mint az apja, de ez reménytelen. Szent meggyőződésem, hogy addig szeretik ezt az országot, amíg nem értik a nyelvet. Ha értenék ezt az állandó, egy nemzet értelmi képességeit megkérdőjelező acsarkodást, ami itt megy, akkor csalódottak lennének. Egyik fiam kanadai, a másik angol. Mindkettő kultúrnemzet sarja.
Már látom, mégsem olyan töretlen az az optimizmus. Tulajdonképpen miért maradt ki idén az évek óta megszokott thaiföldi nyaralása?
Éppen polgárháború volt, amikor szoktam menni, és úgy gondoltam, Magyarországon is van épp elég hülye, aki miatt meghalhatok, hiszen közben én vívtam a magam polgárháborúját a magyar iparosokkal.
Egyébként mit szokott Thaiföldön csinálni?
Ott tudok csak igazán egyfajta meghatározott rend szerint élni, itthon mindig valamilyen hirtelen program keresztezi a terveimet. Két-három olyan művet szoktam kivinni, amelyet határidőre meg kell megtanulnom, azokat ott begyakorlom.
Talált kint orgonát?
Thaiföldön két dolog nincs: hó és orgona. Minden évben veszek a helyi Lotus Tescóban 3000 forintnak megfelelő összegért egy szintetizátort. Reggel félhétkor, vagyis magyar idő szerint éjjel fél egykor megvacsorázom, alszom ottani délután háromig, vagyis pesti idő szerint reggel kilenc óráig. Ébredés után imitálok valami testmozgást, majd lemegyek a tengerpartra a nyenyerémmel, és gyakorlok rajta, egy szál fürdőgatyában. A tengerben sosem fürdöm, mert félek a cápáktól. Ha befejeztem, este bemegyek a városba. Amióta Thaiföldre járok, megismertem a magyar alvilágot. Akinek köztörvényes bűne van, oda menekülhet nyaralni, nincs kiadatási egyezmény. Valószerűtlen magyar társaság szokott összegyűlni. Rajtuk kívül egyvalakit tudtam kint megismerni: évente egyszer eljön Günter Grass, akivel néha találkozom.
Úgy tudom, Thaiföldön lakást is fenntart. Milyen stílusban rendezte be?
A thai bútorok jó részét Indiában készítik, általában bambuszból. A lakás ki van festve, az ablakból rálátni a tengerre, ennél nem igazán kell több. Amit szeretek, hogy az emberek kedvesek. Azt leszámítva, hogy elfogadják az idegent - akit farangnak hívnak – nem érdekli őket, mi történik a világban. Egyszer szembesültem csak ott a globalizált világ furcsaságaival. Néztem a televízióban a Deutche Welle műsorát, ahol egyszer csak feltűnt Fásy Ádám, és thai szinkronnal beszélni kezdett. Valamelyik szépségkirálynője megnyert egy európai bajnokságot, és ő menedzser minőségében nyilatkozott a világnak. Akkor éreztem, jó ehhez a nemzethez tartozni (nevet).
Egy korábbi interjújában megkérdezték öntől, párkapcsolatban él-e. Azt válaszolta, hogy a fejében több ember él, pont elegen vannak, nem szükséges már külső csatlakozás. Ezt komolyan gondolta?
Nagyjából igen. Évek óta kialakítottam egyfajta agglegényéletet, amelyikben szívesen látok barátokat, rokonokat, szeretőket. Este tíz felé csodálatos azt a hangot hallanom, amint az utolsó vendég mögött is becsukódik az ajtó, és még csilingel a kulcs a zárban. Lehet, hogy borzasztó önzés, de vállalom. Azt érzem olyankor, hogy a magam ura vagyok, azt teszem, amit akarok. Internetfüggő vagyok, rengeteget tanulok, olvasok a neten. Néha egyszerűen rácuppanok egy témára, mindent elolvasok róla, aztán évekig eszembe sem jut. Mostanában például hosszan tanulmányoztam a Bácskában letelepedett francia telepesek életét. Ha érdekel egy könyv, akkor leküzdhetetlen vágyat érzek aziránt, hogy lemondjam a programjaimat, és olvassak. Most éppen van egy nagy vágyam: szeretnék találkozni valakivel, akiről már sokat hallottam.
Kivel szeretne találkozni?
A kilencvenes éveiben járó Fenyvessy Évával, a Hyppolit, a lakáj című film Terkájával, aki a háború előtti magyar filmgyártás egyik nagy alakja. Másról sem szólt az élete, mint hogy Honthy Hanna gonoszkodott vele, elnyomásban dolgozott az Operettszínházban. Nagyon érdekel ez a világ. Amikor ’83-ban kimente és letelepedtem Torontóban, akkor a régi emigráció még élt. Lehetőségem volt még találkozni Márai Sándorral, Karády Katalinnal, Faludy Györggyel.
Milyen volt Karády Katalin a nyolcvanas években?
Csak egy pillanatra találkoztunk. A 30-as évek magyar filmjeinek egyik legendás zeneszerzője, Polgár Tibor és felesége, Nagykovácsi Ilona másoddizőz otthonában időnként összegyűlt az idős művészemigráció, ahol találkoztam egy nénivel, majd utólag rákérdeztem, ki volt ő? Hát a Karády Kati. Egyik következő tervem az, hogy felveszem a legnagyobb magyar filmslágereket orgonával. Tavaly októberben, egy Bach-koncertemen mélyebbre húztam a közönséget intellektuálisan, mint azt illik, így a koncert végén, hogy oldjam a hangulatot, megkértem őket, énekeljék el a Köszönöm, hogy imádott című slágert. A magyar himnuszéneklést megszégyenítő módon harsogott a hangjuk, ilyet még életemben nem hallottam.
Meg kell, hogy mondjam, nem válaszolt a párkapcsolatokról feltett kérdésre. Meg tudja fogalmazni, az ön fejében élő személyiségeknek melyek a főbb jellemvonásai? Miről lehet megismerni egyiket, másikat?
Alapvetően kettősség él bennem. A nagyapám konzervatív középpolgár volt, aki mindent elrakott, minden szemetet felvett az utcán, és bedobott a kukába. A nagyanyám viszont az utóromantikától megrészegült, állandóan szerelmes asszonyság, aki mindig verseket írt és álmodozott. Hosszú ideig egy bíborossal volt viszonya, és akkoriban természetesnek tűnt, hogy a családban erről mindenkinek volt tudomása, mégsem beszéltek róla. Más volt az a világ, Molnár Gál Péter barátom erre célzott híres bon mot-jával: házasságban öt év után kúrni illetlenség. A házasság első három éve a szerelemről, a habostortáról szól, aztán átveszi a helyét a szereteten alapuló érzelmi és gazdasági szövetség. Ebbe pedig belefért, hogy az opera balett-öltözőjében az úriemberek az előadás második felvonása közben megtekerjék kicsit a balettoslányokat, akiket az első felvonásban lornyonnal választottak ki maguknak. Viszont balettoslányokat nem illet hazavinni az édes otthonba, a velük való ketymetyelés helyszínét a Gondviselés a balettöltözőben határozta meg. Egyetlen házasság sem ment tönkre a történelemben balettoslánykák miatt.
Visszatérve a kettősségre, vannak furcsa rögeszméim, amelyekről nem tudok leszokni. Például nem bírom elviselni, ha egy ajtó nyitva van: nem szabad a levegőket keverni egymással. A pesti lakásom úgy fest, hogy már a ház kapuján is nehéz bejutni. Utána következik a lépcsőház kapuja, a lakásajtón van egy plusz rács, aztán a bejárat. A szobák közt is van egy titkos ajtó, a zuhanyzónak pedig még egy csukható bejárata van. Ha mindegyik zárva van, akkor érzem jól magam a fürdőszobában.
És ez az élete egészére vonatkozik?
Nagyjából igen.