Bob Atheyt a Wasatch hegylánc környékén (Utah és Idaho határán) leginkább csak úgy ismerik, hogy a Wasatch Varázslója (Wizard of Wasatch), méghozzá azért, mert harminc éve síel a környéken, és eddig minden lavinát megúszott.
Bob Athey gyakorlatilag egy csöves, egy síelő csöves, aki időről időre szerez munkákat, de jobbára egyik napról a másikra él, és közben síel, amennyit csak lehet. Évente 100-150 napot, gyakorlatilag csak szűzhóban. Ahhoz képest, hogy egy átlagos, síelő magyar mondjuk 3-7 napot síel egy szezonban, máris egészen szürreális dimenzióba kerül, hogy a Wasatch Varázslója milyen kivételes helyzetű csöves.
Nem a klasszikus értelemben vett hajléktalan munkanélküliről van szó, van hol laknia, meg időről időre munkája is, Atheyt angoul a ski bum kifejezéssel jellemzik, ami szó szerint síelő csövest jelent, viszont a szlengben azokra az emberekre használják, akik mindent megtesznek azért, hogy minél kevesebb anyagi ráfordítással minél többet tudjanak síelni, kulimunkákat vállalnak pályarendszereken és hasonlók. Athey helyzete annyiban más, hogy ő gyakorlatilag csúcsra járatta ezt az életfilozófiát, és annyira minimalista lett, hogy inkább a klasszikus értelemben vett csövesekhez, mint a síelés megszállottjaihoz áll közel.
Úgy volt, hogy jogász lesz
Athey nemrég a Powder.com-nak adott egy hosszabb interjút, ebben beszélt arról is, hogyan lett az egyetem elvégzése után síelő csöves. „Az eredeti terv az volt, hogy jogász leszek, van egy BA-m szociológiából és kriminológiát is tanultam mellé. Jó jegyekkel végeztem, de az iskola csak arra tanított meg igazából, hogy hogyan legyek síelő csöves. 1981-ben diplomáztam a Utah-i Egyetemen, azóta síelek folyamatosan. [...] Gimi elején kezdtem síeltem először, de utána az egyetemig nem. Szex, drogok, rock and roll, ez volt az életem. 1971-ben érettségiztem, ez szerintem elég sok dolgot megmagyaráz. Egyszer elvitt a volt feleségem síelni, én azt hittem, hogy tudok síelni, de rá kellett jönnöm, hogy azokon a régi, fogpiszkálószerű léceken szart sem érek. Eléggé zavart, de arra jó volt, hogy rákattanjak a síelésre. Le akartam jutni a lejtők aljára” – mondta a kezdetekről.
A Wasatch régióban kezdett el síelni, azóta sem ment igazából sehova, ezt a területet viszont ma már úgy ismeri, mint a tenyerét. Nem az érintetlen természetben kezdett, a szűzhavazással, azt mondja, 25 éven keresztül volt bérlete az Alta sírégióba, akkor nyitották meg ott 1981-ben a Supreme nevű liftet, amikor síelni kezdett. Nem tetszett neki a tömeg, így szép lassan átszokott arra, hogy érintetlen területen, a pályákon kívüli, sokszor lavinaveszélyes helyeken síel. Amikor pedig 2001-ben felújították a Supreme liftet, és nagykapacitású lift lett belőle, akkor végleg otthagyta a terep kijelölt pályáit.
Nem akart más területre menni, mert még minden nap talál valami új felfedeznivalót. „Az izgalmat az adja, amikor kitalálod az útvonalat, hogy merre menj, hogy hogyan változik a hó, és hogy aznap éppen merre tudsz síelni. Nem próbáltam ki még mindegyik lehetséges útvonalat, minden télen találok újabbakat és újabbakat” – mondta.
Az aranyévek
A 80-as évek végén köszöntött Atheyre az igazi aranykor. Ekkor már több éves rutinja volt a szűzhavas síelésben, jól ismerte a rendszert, amit bejárt, és kapóra jött, hogy a Utah Avalanche Center (UAC, Utah-i Lavinaközpont) elkezdte komolyan venni a munkáját.
„A 80-as évek végén kezdték ezt az önkéntesprogramot, azt mondták, hogy ha valami ismeretlen helyre, nem túl bizalomgerjesztő területre tévedek, akkor adjak nekik jelentést arról, hogy mit tapasztalok. Így tettem, és olyan jól csináltam a dolgom, hogy létrehozták az UAC Barátai alapítványt, és felvettek. Úgyhogy az UAC szerződtetett lavinamegyfigyelője lettem, évi 12 ezer dollárt kaptam hat havi munkáért. 120 napnyi megfigyelésért fizettek, nem volt rossz buli. 15 éven keresztül csináltam” – mesélt a lapnak az aranykorról.
Közben azért voltak körülötte balhék is szép számmal. Azt is érdemes tudni, hogy a szűzhavas síelésnek a 80-as évek közepétől kezdve a profik és a leggazdagabbak körében az a leginkább bevett módja, hogy elvitetik magukat helikopterrel valami jó kietlen helyre, és onnan kezdik a csúszást. Athey ezt nagyon komolyan ellenezte néhány hozzá hasonló puristával együtt. Volt, hogy bunyókba keveredett a helikopteres túrák szervezőivel, de a honlapján található egyik újságcikk például arról számol be, hogy egyszer egy bazinagy, nagyjából 10 méter széles és 2 méter magas “Helikoptermentes Wasatchot!” feliratot raktak ki az egyik csúcsra, ahova leszálltak a helikopterekkel.
A jól jövedelmező lavinamegfigyelői munkának viszont egy idő után befellegzett azért, mert a központnak nem volt elég pénze. Pontosabban valamennyi pénze volt, de annyi szűzhavas síelő lett a környéken, hogy Athey munkája fölöslegessé vált. Sokkal olcsóbb volt 30 embernek 10-10 dollárt fizetni egy-egy jelentésért, mint Atheyt foglalkoztatni főállásban, ráadásul így a rendszer nagyobb részéből tudtak információkat gyűjteni, mintha csak Athey útvonalairól kaptak volna jelentéseket.
Saját márka lett belőle
Athey nem vette jó néven, hogy megszűnt a munkája, ahogy a honlapján lévő portréjából kiderül. Nem tudni, hogy pontosan miből él mostanában, de valószínűleg abból, hogy a környék élő legendája lett. Az biztos, hogy a síelés mellett a fotózás lett az új hobbija, a képeit árulja a honlapján.
Már az is jó példa arra, hogy Atheyból jelenség lett, hogy van saját honlapja. Ezen a fotói mellett a mai napig részletes hójelentéseket kínál, egészen 2008-ig visszamenően, gondosan dokumentálva a hó állagát, mennyiségét, az időjárási viszonyokat.
Egyébként nem akart ő Varázsló és ennyire híres lenni, mint olyan sok dolog, ez is egy újságcikk miatt alakult így. „Valamiért a Salt Lake City Tribune úgy döntött, hogy én egy érdekes karakter vagyok, és elkezdte kérdezgetni a barátaimat rólam, és az egyik öreg lavinaelőrejelző, az öreg Tom Kimbro mondta, hogy varázsló vagyok. Az a sztori, hogy “Hogyan lehet, hogy egy fickó, aki minden nap kimegy síelni, eddig megúszott minden lavinát? Varázslat, fingja sincs a dolgokról, csak simán varázslat”. Úgyhogy tőle kaptam ezt a becenevet, a cikk pedig hozott némi népszerűséget. Sosem tudtam megélni ebből a dologból, valószínűleg nem is fogok, de attól még jó” – mondta az eredettörténetéről.
Athey tudása a hegyekről, a hóról, a lejtőkről, a lavinákról felbecsülhetetlen, és kétséget kizáróan az életét köszönheti annak, hogy mennyire ismeri a természetet. Annak ellenére viszont, hogy tényleg szinte csodával határos, hogy nem hagyta még ott a fogát egy lavinában, azért voltak elég meredek történetei. A honlapján van például egy beszámoló egy 2010-es lavinabalesetről, amit egy barátjával együtt úszott meg.
„Megvizsgáltam a havat a szakasz alján, mert gyanúsnak tűnt (árnyékos, szélvédett, közepesen meredek), de rendben volt” – kezdi a beszámolóját. Kettőt csúsztak, ugyan rosszak voltak a látási viszonyok, de nem számítottak semmilyen problémára. „Elindultam lefelé, nagyon gyorsan rájöttem, hogy hibáztam. Makacs voltam és hülye, úgyhogy folytattam a síelést, apró kanyarokkal, a problémásnak tűnő részek felett átugrottam. Mivel nagyon rosszak voltak a látási viszonyok, a partnerem alig pár kanyarral jött mögöttem. Azt hiszem, a két síelő együttes súlya indította el a lavinát. Próbáltam fent maradni a tetején, egész barátságos volt a csúszás. A hátizsákomon feküdtem, a léceim lefele néztek. Próbáltam lassítani magam a léceimmel és a síbotokkal. [...] Néhány évvel ezelőtt volt szerencsém megkérdezni egy öreg lavinaszakértőt, hogy hogyan élt túl egy lavinát úgy, hogy megpróbált a tetején síelni. Megrántotta a vállát, és azt mondta “Pusztán szerencse kérdése, szerintem”. Több mint 35 éve sítúrázom, évente több mint 100 napot, van amikor 150-et. Ez volt az első nagyobb lavinám és csúszásom rajta” – írta a honlapján.
A veszélyek ellenére nem tervezi, hogy felhagy a síeléssel, sőt. „Remélem, sosem hagyom abba. Nem vagyok egy Jeremy Nobis, vagy ki a tököm, nem vagyok a világ legjobb síelője, de ugyanolyan gyorsan lecsúszom a lejtőkön, mint 10 évvel ezelőtt. Még mindig jó az állóképességem, csak kicsit lassabb vagyok. Ez ráadásul nem feltétlenül rossz dolog, mert így többet látsz a világból, ha lassabban mozogsz. Én akarok lenni az egyetlen szponzorált vénember a hegyen!” – mondta az interjú végén.