horoszkóp
shutterstock 126318380

Nincs nagyobb szégyen, mint bevallani, hogy magyar vagyok

2015.04.04. 09:28

Talán ön is olvasta ezt a korábbi cikkünket, amiben arról volt szó, hogy tényleg igaz-e az a mondás, hogy a külföldön élő magyarok nem tartanak össze. A cikket egy szinte példátlan levéláradat követte, amiben sokan hoztak fel ellenpéldákat is, de a többség azt ecsetelte, hogy mennyire egyet ért, és hogy miből jött rá, hogy jobb, ha kerüli a többi magyart külföldön.

Ezúton is köszönjük mindenkinek, aki írt, annyira sokan voltak, hogy muszáj volt közülük szelektálni. A beküldött horrorsztorikból kiválasztottuk a hét legérdekesebbet, illetve legextrémebbet, ezek olvashatók alább. Az ebből kialakuló kép nyilván lesújtó, de megígérjük, nem hagyjuk ennyiben a témát, lesz folytatás!

1. Naponta kellett tusfürdőt vennem

Mikor £ 700 tartozással Angliába költöztem 3 diplomával, amivel otthon nem kaptam állást, magyarok közé természetesen, hónapokig a tej és a kávé luxuscikknek számított. Amint megengedhettem magamnak, hogy megvegyem ezeket, reggel, mire kávéztam volna, semmim nem volt. Rendszeresen megették az ételt a hűtőmből, megitták a vizet, tejet, eltűnt a szárazáru: cukor, liszt... Annyira ráuntam, hogy néhány naponta kellett tusfürdőt vennem, hogy a végén papírragasztót öntöttem bele, kíváncsi voltam, ki használta, de sajnos nem bukott le az illető. Utána legalább már a tusfürdőm nem fogyott... Megvan a „meg ne szólalj”-nézésünk a kedvesemmel, ha magyar beszédet hall egyikünk: még csak véletlenül se vegyék észre, hogy magyarok vagyunk mi is. Szóltak már be egyébként a metrón, mert nem vették le, hogy egy nyelvet beszélünk, azt hitték, nem értjük az alpári stílusukat. Vannak rendes magyarok, csak sajnos nagyon kevesen.

2. Magyarnak lenni ciki

23 éves, szakmával nem rendelkező, teljesen képzetlennek számító, 4 nyelven beszélő srác vagyok. Jelenleg egy boltban dolgozom managerként, még mindig az átlagfizetés alatt, de jóval a minimálbér fölött. És itt meg is van az alapvető konfliktus: a kint élő magyarok jelentős részében nincsen törekvés sem arra, hogy beilleszkedjenek, sem arra hogy előrejussanak. Én (sajnos) nem tudom ezeket az embereket tisztelni, sem elfogadni, de ők sem képesek engem. Látom azt, hogy mennyire kellemetlen és lealacsonyító egy nálam jóval idősebb embernek segítséget kérni tőlem, mondhatni házitolmácsként működtem, amíg meg nem untam. A vége az lett, hogy bár egy lakásban élek másik 4 magyarral, nem is nagyon állunk szóba egymással. Ez a két réteg nem hiszem, hogy egyáltalán képes elviselni egymást...

Azt vettem észre, hogy mivel akkora hatalmas magyar közösség nincs, maximum egy-két lakás a szomszédságban, ahol magyarok laknak, az angolul nem beszélő magyarok szociális élete fokozatosan leépül, ezek az emberek elmagányosodnak. 20-30 ismerős nem képes ma már kielégíteni egy ember alapvető társaságigényét, emiatt sokan a drogok, sportfogadás vagy egyéb nem túl egészséges dolgok felé fordulnak, hogy kitöltsék az űrt, de ismerek olyan embereket, akik szó szerint Skype-on élnek, és az itt őket körülvevő világot alig érzékelik.

000 GYI0058220005
Fotó: Mario Tama

Sokkal jobban működne a magyar-magyar kapcsolatrendszer is, ha nem lenne kizárólagos és kényszeres. Sajnos a nyerészkedés is hatalmas gond, az angolul tudó magyarok előszeretettel kihasználják nyelvtudás nélküli honfitársaik kiszolgáltatottságát, de még én is istenesen megszívtam az elején, hogy bizalommal fordultam „az új magyar vállalkozó”, azaz a landlord felé. Nem ismerek olyan magyart akinek ne lett volna lenyúlt depositja vagy fenyegetőző, adócsaló, veszélyes landlordja. Ez általános bizalmatlansághoz vezet, a közösségi élet bizalmon tudna csak alapulni, az meg nincsen.

Folyamatos a rotáció, sokan hazamennek, elköltöznek más országba vagy vidékre, a folyamatosan egy helyen tartózkodók száma kicsi. Nehéz úgy kapcsolatot tartani, hogy a barátok, haverok egyik napról a másikra eltűnnek. Egy kis közösségünk van, ami első sorban a közös érdeklődésen, másodsorban a magyarságon alapszik. 3 havonta tudunk összehozni egy találkozót, néha ritkábban. Valamiért magyarnak lenni ciki.

Nekem ezzel soha nem volt gondom, befogadtak, jó közösségben vagyok a munkahelyemen, spanyolokkal, olaszokkal, franciákkal és britekkel dolgozom együtt, és ezzel soha senkinek nem volt gondja, de azt látom, hogy a legtöbb magyar nem meri bevállalni, hogy magyar. Szerintem emögött politikai dolgok lehetnek. Aki a magyar identitását az európai elé helyezi, az érzi a két értékrend előtti konfrontációt és rejtőzködő módba vált. Hogy valójában mi az oka, azt nem tudom, mert ez a nem kicsi csoport szinte megközelíthetetlen.

3. A magyarok meg csak röhögtek

Mélységesen egyetértek, hogy a magyarság nem tart össze külföldön, de nekem akkora csalódás is volt szembesülni a magyarok tulajdonságaival, hogy nem is szeretnék többet Magyarországra visszamenni.

10 éve élek külföldön, de még a kezdet kezdetén, újként semmit sem tudtam. Találtam munkát, ott 5 magyar dolgozott előttem, a főnököm megtiltotta. hogy magyarokkal dolgozzak együtt. Nem értettem miért, még felháborodásomnak is jelét adtam, és mondtam a főnökömnek, hogy a lengyel a lengyellel, a török a törökkel dolgozik, de én mint magyar nem lehetek a magyarok között? A főnököm annyit mondott, hogy rendben, saját felelősségemre, elkezdtem barátkozni a magyarokkal, de továbbra is egyedül dolgoztam a lengyelek között, pár hónap múlva a főnököm annyit mondott nekem, hogy jól dolgozok, vezessem én a lengyeleket.

Ezután a magyarok a hátam mögött elkezdték mindenkinek azt hazudni, hogy én basztam a jobb pozícióért, meg hogy amúgy is 5 éve dolgozom a Red Light Streeten. A hazudozásuk miatt olyan lavinát indítottak el, ami miatt napi szinten kaptam a szexuális zaklatásokat más nemzetiségű kollégáktól, volt, hogy 3 lengyel srác lefogott, belenyúltak a bugyimba, lelkileg teljesen megtörtem, és a magyarok meg csak röhögtek. Feljelentést sem tudtam tenni, mert a főnököm annyit mondott a rendőrségnek, hogy én vagyok a kis külföldi kislány és biztos félreértettem valamit, ezután még a rendőrség is lebaszott, hogy legközelebb ne is hívjam őket.

De az eset után a főnököm annyit mondott, hogy ugye én megmondtam, hogy ne barátkozz magyarokkal!?! Soha nem gondoltam volna ezt, de ezután az eset után nagy pofáraesés volt tudatosítani magamban, hogy ez a magyarság. Ennyire áskálódó, hazudozó, aljas nép lennénk, főleg a saját honfitársainkkal szemben? A környezetemben lévő más nemzetiségűek egyértelműen kijelentették, hogy igen, a magyarok mindig is ilyenek voltak. Azóta mindig kerülöm a kérdést, hogy „honnan jöttél?”, nincs nagyobb szégyen, mint bevallani, hogy magyar vagyok.

4. Jól beházasodtam

Én 10 éve élek Angliában, itt jártam egyetemre, és a férjemet is itt ismertem meg, aki történetesen ausztrál. Az általános vélekedés az, hogy biztosan iszonyat gazdag vagyok, és ezt csupán annak köszönhetem, hogy „jól beházasodtam, ráadásul egy ausztrállal”. Mert amint külföldi a férjem, az azonnal pénzzel jár, hisz' minden külföldi pénzes. Irigységet látok, az egymás zsebében való turkálás is baromira ismerősen cseng, és amit pláne utálok, az a pesszimizmus, a „dögöljön meg a szomszéd lova is”-hozzáállás, és az, hogy drága honfitársaim kiválóan tudnak másokat hibáztatni a saját nyomorukért. Legyen az a kormány vagy a szülők, a főnök, a kolléga, de önmagukban keresni esetleges hibát kritikus szemmel, az nem járja.

5. Egy órán belül pakoljak össze

Én 1 évig éltem magyarokkal, és soha többet nem akarok.

Az elején 3 magyar sráccal jöttem ki, magyar házba költöztünk, ahol nyolcan laktak már magyarok. Ném fértünk össze, az ok mindegy. A lényeg, hogy két hete voltunk az országban, azt se tudtuk még, hogy hol vagyunk, de a magyarok kiraktak minket a házból, azzal az okkal, hogy nem vagyunk szimpatikusak. El kellett mennünk. Hozzátenném, semmit nem tettünk, max. annyit, hoyg nem voltunk begobozódott alakok, mint azok.

Mikor egy másik magyar lakásban laktam, egyik nap felhív a tulaj, aki magyar persze. Hogy ott van 1 órán belül, pakoljak össze, mert jön más a szobába, aki többet fog fizetni. Nekem menni kellett. Persze nem a lakásból, csak a másik szobába, ahol már ketten voltak, nekem a földre kellett menjek. Azzal a dumával lettem odaküldve, hogy a srác úgyis elmegy 2 nap múlva, addig aludhatok és élhetek így. Csak mert valaki többet fizet majd a szobáért, engem csak így kirak.

Olvasónk ezt a képet küldte arról, hogyan kellett laknia
Olvasónk ezt a képet küldte arról, hogyan kellett laknia
Fotó: olvasónk képe / Velvet

Persze a magyarok, akikkel ott laktam, borzalmasak voltak. Ott raktak keresztbe a másiknak, ahol tudtak.

6. 10 euró/levél felolvasása

8 éve hagytam el végleg Magyarországot. Igaz, már 10 éves koromtól sokat utaztam külföldre (zenészként), és valahogy csodáltam az egész világot. Pont egy turnéról értem haza, amikor a menyasszonyom azzal a hírrel várt, hogy Hollandia megnyitja a munkaerőpiac előtt a kapuit. Azonnal jeleztem a holland haveromnak, aki szerzett nekem munkát. (10 évesen jártam itt első alkalommal még a vasfüggöny idején, és akkor elhatároztam, hogy egyszer itt fogok élni, ráadásul a kedvesemmel is az első holland turném alatt jöttünk össze.)

Én alapvetően egy szociálisan érzékeny ember voltam/vagyok, tehát mindig igyekeztem segíteni másokon és a turnéink alkalmával is sokszor tapasztaltam, hogy az ott megismert magyarok kedvesek, segítőkészek, vendégszeretők. Aztán ezen felbuzdulva a költözésem előtt körben küldtem kint élő 164 magyarnak az IWIW-en egy levelet, hogy éppen kiköltözöm és később majd a családot is szeretném kihozni. Munkám van, de esetleg tudnak-e jótanácsokkal ellátni, vagy milyen fontos elintéznivalót kell megcsinálnom, hogy rendesen működjön a kinti életem, illetve iskolai kérdéseim voltak, mivel a lányomra is gondoltam.

Ekkor ért az első csalódás és nem azért, mert nem írt vissza az összes aki megkapta a levelemet, hanem mert csak 4-en írtak vissza, és azok között is 1 olyan volt aki pár ötlettel segített és javasolta, hogy találkozzunk és szóban még elmond pár dolgot. A többiektől csak az jött, hogy „a segítség nincs ám ingyen” vagy „minek ide jönni, itt sincs kolbászból a kerítés”, illetve az egyik azt írta: „ismerek valakit, aki segít az ügyek elintézésében, iskolai beiratkozásban, 50 euró/ügy és 10 euró/levél felolvasása, valamint 15 euró/válaszolás a levélre”.

Ez engem mélyen felháborított, hiszen gondoltam, hogy az embertársainkon lehet segíteni önzetlenül is, főleg, ha van még egy extra kapocs közöttünk, és nem kértem senkit, hogy elintézze az én ügyemet, csak ha már jártak ilyen helyzetben akkor elmondják, hogy pl. első körben az adóhivatalnál kell beregisztrálni és az ott kapott számmal tudok majd az önkormányzaton bejelentkezni.... vagy külön iskola van a bevándorló gyerekeknek, hogy a nyelvi szintre felhozzák őket és XY a neve. Ez volt az első csalódás, ami miatt nehezteltem a kint élő magyarokra.

A következő szintén az én naivitásom miatt történhetett. Hiszen én elég hamar megtanultam a kinti dolgok menetét és ügyintézéseket. Sőt, amikor egy baleset miatt 7 hónapra otthon rekedtem, idejét láttam, hogy én is megtanuljak jól hollandul és 12 hét múlva le is vizsgáztam. Majd ez idő alatt egy olyan helyre költöztünk akkor pár hónapos kisbabánkkal, ahol sok vendégmunkás lakott a körülöttünk lévő házakban. Majd természetesen kiderült, közöttük is van jó néhány magyar. Amikor megtudták, hogy mi már mindent elrendeztünk, ők is kérdeztek tőlem, és én szívesen válaszoltam is nekik.

Majd egyik nap hallottam, hogy az egyik család iskolába íratná a gyereküket és találtak is valakit, aki eljön nagyon „olcsón” (50 euróért), és beszél az iskolával helyettük. Akkor mondtam nekik, hogy mondják le, és én ingyen segítek nekik ebben. (Olyan jól sikerült, hogy később ebben az iskolában lett társadalmi munkás a feleségem, majd a főiskolai gyakorlatát is töltötte ott.) Aztán jött az adóbevallás és sorra sok egyéb.

shutterstock 150898064

Másik családot is megismertünk és nekik is segítettünk, lakásbérléstől kezdve az összes hivatalos ügy elintézésén át mindenben. Persze én szorgalmaztam mindenkinek, hogy tanulják a nyelvet, a könyveinket odaadtuk. Az összes interneten elérhető ingyenes tananyag linkjeit is megadtuk nekik, de senki nem tett egy lépést sem előre és egy idő után azt vettem észre, mintha már három család életét élném. Több volt az idegenek hivatalos levele a lakásomban, mint a sajátjaink. Aztán már jöttek pofátlanul este 10-11 után is, hogy fordítsam le ezt vagy azt.

Menet közben felépültem és elkezdtem dolgozni, mondtam nekik, hogy most már majd egy éve intézek nekik mindent, ami addig nem volt gond, amíg betegállományban voltam, de most már én is dolgozom és a szabadidőmben a gyerekeimmel lennék. Miért nem tanultak semmit a nyelvből? Ebből kb. csak annyit értettek meg, hogy onnantól kezdve összegyűjtöttek pár levelet és hétvégéken hozták át egyszerre. Aztán egy napon mondanom kellett nekik, hogy sajnálom, vége.

Az egyik család már 3 éve élt kint és a köszönésen kívül nem tudott mást idegen nyelven. A másik család csak két éve, és ők se beszéltek semmilyen más nyelvet. A többi munkás se nagyon beszélt idegen nyelven, azonban rendszeres volt a péntek délutántól hétfő hajnalig tartó részegedés és randalírozás. Verekedések, lopások. A harmadik család kiköltöztette magához a már kétszer elítélt, 7-8 évet ült sógort is. Aki végül idekint is belekezdett az iparba és feltűnt, hogy egyre gyakrabban jön rendőr a környékre, majd razzia során a szomszéd házban találtak rengeteg, a környék házaiból lopott holmit. Szerencsére el tudtunk onnan költözni.

Meglepő módon azok a családok, akiknek segítettünk sokat, szinte sose kerestek, csak akkor ha megint valami levél jött amit nem értettek. Próbáltam néha kezdeményezni, most hogy nem lakunk egymás nyakán, de nemigen válaszoltak. Volt olyan, hogy ők SOS kérdeztek e-mailben, én azonnal válaszoltam. Utána én kérdeztem valamit tőlük és 3 hetet vártam a válaszra. A költözésem után az egyik egyszer segített pár dolgot fúrni a lakásban és ezzel szinte vége. Akkor hallottam tőle, hogy ők elmentek 2 magyar klub által szervezett eseményre, de mindegyiken kötekedés, verekedés, lopás volt. Azt hiszem, ez sokat elárul arról, hogy miért nem keresem a kapcsolatokat magyarokkal.

7. A kamera rögzített mindent

A magyarok nem tartanak össze! Én több mint 7 éve lakom Hollandiában, és folyamatosan dolgoztam mindaddig, míg megsajnáltam pár magyar honfitársamat, és segítettem bejutni a jól bevált munkahelyemre, majd a főnökeim kérésére megtanítottam őket mindenre a cégen belül. Azt azért hozzátenném, hogy én voltam az első magyar, aki a cégnél volt! Hát miután megtörtént a betanulási időszak, ez olyan 3 hónap lehetett, onnan kezdve csak áskálódást tapasztaltam a hátam mögött, majd a főnökeim mellém állva elbocsájtották őket, mondván, próbálják meg jövőre, én maradtam, ők mentek! Ami ez után következett, az nem meglepő, magyar hozzáállás: megfenyegettek, meghúzták az autóban bal oldalt az elejétől a végig, lemezig, hozzáteszem, az autó 2 éves volt! De mikor rákérdeztem, senki nem volt olyan tökös legény, hogy beismerje tettét, persze én tudtam, kik voltak, mert a kamera rögzített mindent! Tehát itt Hollandiában a magyarok többsége zárt kolóniákban él, és ott tesznek alád, ahol csak tudnak! Példát lehetne venni a lengyelekről, portugálokról és az erdélyi magyarokról, akik igen-igen összetartanak!

Ön is hozzátenne? Írjon nekünk!

Ön még durvább sztorit tud? Vagy éppen, hogy ellenkező tapasztalatai vannak, mert ön már tapasztalta, hogy a magyarok néha tudnak azért békében együtt élni külföldön? Kérjük, írja meg nekünk ön, ami ebből a cikkből hiányzik! A Velvet e-mailcímén várjuk a leveleket.

Idő közben megjelent újabb cikkünk is azokról a magyarokról, akik tényleg összetartanak, kattintson érte ide!