P1060876 (copy)

A világkiállítás kínosabb és unalmasabb, mint gondolná

2015.05.18. 09:54

Az elmúlt héten voltam életemben először világkiállításon. Sose érdekelt annyira a téma, hogy direkt ezért elutazzak egyre, de most pont Milánóban voltam és éppen megnyitott az Expo, hát akkor persze, hogy megnéztem.

Eddig sose értettem, hogy pontosan mi is van kiállítva ezeken a kiállításokon. Jó hogy ott az a sok pavilon, de minek? És ez az egész mitől érdekes? A milánói tapasztalataim alapján az első kérdésre továbbra se tudom a választ, a másodikra viszont igen: semmitől. Ha el szeretné dönteni, hogy önnek érdekes lenne-e egy Expo, illetve konkrétan a még október 31-ig nyitva tartó milánói világkiállítás, olvasson tovább.

A pavilonokért ne menjen Milánóba

A legtöbbet a pavilonokról van szó a világkiállítások kapcsán, és itt minden ország elvileg megpróbálja megmutatni, hogy építészei mit tudnak, legalábbis a rendelkezésre bocsátott költségvetési kereten és az ideiglenes kiállítópavilon műfaján belül. Ha ön építész, vagy csak különösen érdeklődik a XXI. századi pavilonépítészet iránt, akkor nyilván már önmagában emiatt érdekes önnek a világkiállítás.

Én azonban sajnos csak annyiban érdeklődöm, hogy elkeserítően rondának szoktam találni az 1950 óta felhúzott épületek zömét, és néhány menőnek kikiáltott posztmodern trend kifejezetten nyomaszt. A milánói expón se láttam olyan pavilont, aminek alapján akárcsak el kellett volna gondolkodnom azon, hogy ezt az álláspontomat revideáljam. Érdekes építmények, persze voltak, eredetiek is itt-ott, de olyan, amire én azt mondanám, hogy na, ez szép, olyan nem.

Sőt, a nap végére kifejezetten nyomasztani kezdtek ezek a geometriai formákat számítógéppel csűrő-csavaró épületek és elkezdtem visszavágyni a Budapestre a hétbe a lepukkantságukban is ezerszer szebb bérházak közé. Nekem ez a stílus nem letisztult, hanem humortalan, embertelen és üzenettelen. Számomra a XXI. század nemzetközi építészetének újabb szegénységi bizonyítványa az Expo.

A magyar pavilon laikus szemmel

Bizonyára jellemhiba, de képtelen vagyok arra kényszeríteni magam, hogy végigolvassak legalább egy teljes cikket a magyar pavilonnal kapcsolatos vitáról. Totál laikusként mentem oda a világkiállításra, és valami gázosat vagy bénát vártam, de ehelyett az én hozzá nem értő szememnek úgy tűnt, hogy a magyar pavilon mint építmény teljesen hozza a 2015-ös milánói expón tapasztalható általános színvonalat. Szerintem nem rondább, mint az átlag, eszerint az olasz napilap szerint meg a jobbak közé tartozik (csak kár, hogy nincs benne semmi érdekes, mondja a Corriere della Sera).

Szóval ha ön látatlanban is szégyenkezett, hogy most mennyire leégünk a pavilon miatt a világ színe előtt, akkor nyugodjon meg, a nagy beégés csak a (magyar) szakértők szemében létezik. Egy laikusnak a magyar pavilon csak egy a sok közül, semerre se lóg ki a többi közül. Sőt, a hoszteszlányok formaruhája önök szerint is tök jó lett.

Na de mi van a pavilonokban?

Az idei Expo témája a világ élelmezése fenntartható módszerekkel. A világ legjobb kreatívjai biztos erről a nem túl izgi témáról is tudnának érdekeseket mutatni, de úgy látszik, nem őket kérték fel az egyes országok szervezőbizottságai.

A pavilonok kb. 80%-a valamilyen ágyást-kertet és/vagy videókivetítőt tartalmaz.

A kivetítőkön mindig arról látható egy-egy kisfilm, hogy az adott ország milyen fantasztikus, általában a „Szeretlek, Magyarország”-típusú imázsfilmek stílusában. Szerintem már önmagában az imázsfilm szó is irritáló, és nyilván ön is egyet ért velem abban, hogy az imázsfilmek többsége szintén irritáló.

Most képzelje azt el, hogy elmegy egy kiállításra és ott egy imázsfilmet nézetnek meg önnel. Aztán azt, hogy nem egy imázsfilmet nézetnek meg, hanem tízet, húszat egymás után. És hogy mindegyikért öt-tíz-húsz-negyven percet kellet sorban valami kertszerűségben. Na ha ezt el tudja képzelni, akkor már tudja, hogy milyen a milánói világkiállítás.

Hogy pár konkrét példát is mondjak: a thaiföldi pavilonban három kisfilmet kell végigülni egymás után (ja nem, az egyiket állni), és a harmadik arról szól, hogy az ország királya micsoda egy fantasztikus férfi és mennyi jót tett és mennyi kitüntetést kapott! Hasonlóan kínosan feszengtünk az izraeli pavilonban, ahol megtudtuk, hogy igazából a kedves izraeli földművesek mentették meg az egész világ mezőgazdaságát, de a legrosszabb az EU pavilonja volt, ahol egy Disney-koppintás szerelmes meserajzfilm volt arról, hogy milyen nagyszerű az EU. A végén még a cuki kiskutyák is olyan szerelmesek lettek egymásba, hogy összegabalyodott a póráz!

Én egyébként itt éreztem először azt, hogy ha én direkt az Expóért utaztam volna ki Milánóba, akkor bánatomban a kardomba dőlnék, és ez még délelőtt volt. Estig maradtunk.

Mellesleg a filmnézést mindegyik ország máshogy próbálja meg érdekessé tenni (de egyiknek se sikerül). Van, ahol alulról vetítenek egy kupolába, máshol felülről egy üres medencébe, a harmadik helyen hullámos a képernyő, a negyediken egy asztallapra vetítenek, az ötödiken robotok mozgatják a ledfalat, a hatodikban meg „4D” a vetítés, ami azt jelenti a gyakorlatban, hogy van egy kis spriccelés, amikor a filmben elered az eső, vagy egy kis habfújás, amikor a filmben elered a hó.

Sajnos ezek a trükkök is csak még jobban felhívják a figyelmet arra, hogy azért kell ennyire cifrázni, mert amit vetítenek, az önmagában uncsi. Hozzátenném: nem önmagában is. Ráadásul: egy kiállítás ne álljon már 80%-ban vetítésből.

A magyar pavilonban egyébként pont nincs vetítés. Ágyás viszont van a pavilon előtt, meg fotók vannak, elsősorban a Photoshop legszebb színeiben pompázó természetfotók Máté Bencétől, tényleg gyönyörűek. Fürtökben paprika lóg a plafonról meg oldalt van egy indokolatlan zongora. Egyértelműen a hoszteszlányok jelentik a fő vonzerőt az egyszeri látogató számára.

Egyen, aki megengedheti magának

Mindegyik pavilonnál lehet valami egzotikusat venni enni-inni, ha már ez a témája az egésznek (mondjuk a magyar pavilonnál ottjártunkkor még pont nem lehetett, mert még nem készültek el). Elvileg a kajaszempont is érdekes lehet, hiszen egy helyen lehet végigkóstolni nagyon sok nemzet ételét.

Sajnos azonban két probléma is van ezzel: egyrészt egy tisztességes nagyváros belvárosában szintén meg lehet találni ugyanezeket a konyhákat, szóval ezeket az ételeket azért nem csak világkiállításon lehet megkóstolni. Még nagyobb probléma, hogy itt minden olyan drága, hogy néha szinte többe kerül az expós talponálló, mint a belvárosban egy hasonló stílusú rendes étterem. Aki enni megy a milánói világkiállításra, az sürgősen kezdje el gyűjteni a takarékbélyeget.

Nincs még kész

Pont két hete volt már nyitva az Expo, amikor én ott jártam, és még mindig nem volt minden kész. Amint az válogatottan béna fényképeimen is látszik, lépten-nyomon még dolgozó munkásokba és még nem működő fícsörökbe botlottunk. Remélhetőleg ezeket most már hamarosan kiküszöbölik. Akkor már csak magát a kiállítást kéne valahogy érdekessé tenni.

A milánói világkiállítás unalmassága annak fényében a legsokkolóbb, hogy mennyire érdekes volt idén sokadszor a milánói designhét. Engem a bútorok meg a formatervezés se érdekel különösebben, szóval ott kifejezetten nem vagyok célközönség, mégis rengeteg dolgot láttam, ami lenyűgözött, pedig nem is a fő kiállítóhelyszínt néztük meg, hanem az úgynevezett Fuori Salone részt, illetve annak is csak egy részét. Ami ráadásul ingyenes, szemben az Expóval, és nincs tele általános iskolásokkal meg gimnazistákkal.

Szóval ha ön egyszer el szeretne utazni egy jó kiállításra Milánóba, akkor tegye azt mondjuk a következő designhét alkalmával. Ezerszer jobban jár, mintha a világkiállításra menne.