valerietaylor.png

A nő, aki miatt elkészült A cápa című film

mm
2015.07.05. 09:59

Negyven évvel ezelőtt mutatták be A cápa című filmet, ami egy csapásra ismertté tette a rendezőt, Steven Spielberget, és olyan pánikhullámot keltett, ami a mai napig hatással van a cápákról kialakult képre. Azt valószínűleg kevesen tudják, hogy a film elkészültéhez nagyban hozzájárult a világ első, természetfilmes női búvárja, Valerie Taylor, akinek a munkásságából Spielberg nagyon sokat merített a filmhez.

A most 79 éves és még mindig aktív búvár Taylor a férjével, Ronnal kezdett el vízalatti természetfilmeket készíteni a 60-as években. Mindketten Sydneyben éltek, a szigonyos halászok klubjában ismerkedtek meg. Valerie Taylor kamaszkora óta halászott szigonnyal, kifejezetten sikeresnek számított, több versenyt is megnyert.

„Akkoriban a búvárkodás és a szigonyozás is férfiak uralta elfoglaltság volt. Egyetlen másik női búvárt sem ismertem. De én szigonyos voltam, és jó voltam” – mondta Taylor a Telegraphnak.

A férje már akkoriban, az '50-es évek második felében vízalatti fényképek, videófelvételek készítésével foglalkozott, és viszonylag gyorsan rájöttek arra, hogy sok pénzt tudnak azzal keresni, hogy a ritkaságszámba menő, búvárkodó feleséget helyezik a felvételek középpontjába.

„Imádták azokat a felvételeket, amiken egy fiatal, szőke nő, bikiniben úszkált a tengeri állatokkal. De nem igazán érdekelték őket azok a felvételek, amiken korallok vagy kardhalak voltak, cápákat akartak, ördögrájákat, bármit, ami nagy és veszélyes” – mondta arról, hogyan fordultak a cápák felé.

A férjével biztosak voltak abban, hogy ha tisztelettel, nyugodtan közelednek bármilyen tengeri állat felé, akkor az békén fogja őket hagyni, és nem lesz problémájuk. A hosszú karrierje során Taylort néhányszor megharapta már cápa, de semmi komoly baja nem esett eddig. Azt mondja, a kutyáktól jobban fél.

„Semmi komoly sem volt. Nem tudobb belém harapni rendesen, mert kapaszkodtam az orrába. [...] Ha az életemért kellene küzdenem egy állattal, akkor inkább egy cápával küzdenék meg, mint egy kutyával. A kutyák a torkodra mennek, és széttépik. A cápák azt sem tudják, mi az a torok” – indokolta, hogy miért tart a kutyáktól.

Az igény tehát megvolt a filmekre, már csak le kellett gyártani a félelmetes felvételeket. Az első nagy durranásuk 1963-ban jelent meg. A Shark Hunters (Cápavadászok) című filmjüket az USA-ban és Ausztráliában is adták a tévék.

Néhány évvel később, 1971-ben jelent meg Blue Water, White Death (Kék víz, fehér halál) című, szintén cápás filmjük, 1973-ban az ausztrál tévé pedig elkezdte vetíteni a mára legendássá vált Inner Space (Belső tér) című sorozatukat.

A Blue Water, White Death elég nagyot szólt, komoly szerepe volt abban, hogy akkoriban beindult a talán máig is tartó cápamánia. A film nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy először filmvásznon bemutatni egy fehér cápát, és hát sikerült is a terv, elég megrázó felvételek születtek.

Olyannyira, hogy Peter Benchley ennek a filmnek a hatására írta meg A fehér cápa (Jaws) című könyvét, amiből Steven Spielberg pár évvel később megcsinált A cápa című filmet.

Adta magát, hogy A cápa néhány jelenetéhez az egész filmet megihlető párost kéri fel, hogy készítsenek ijesztő, vízalatti felvételeket. Ron és Valerie Taylor Ausztrália partjainál készítette el a felvételeket. A drámai hatás kedvéért egy zsokéból lett, kifejezetten kis növésű kaszkadőrt raktak a cápaketrecbe, így a ketrec körül úszkáló cápák jóval nagyobbnak tűntek, mint amekkorák valójában voltak.

Amikor ezeket a felvételeket csinálták, egy fehér cápa megtámadta a hajójukat, és a cápaketrecet is. A ketrecben éppen senki sem volt, a támadást viszont felvették. Spielbergnek annyira tetszett ez a jelenet, hogy kicsit változtatott a sztorin, hogy bekerülhessen a filmbe.

Eredetileg, a könyv szerint Richard Dreyfuss karaktere, Hooper volt a ketrecben, aki meghalt a ketreces cápatámadásban. Hogy a felvételt használni lehessen, Spielberg átírta a forgatókönyvet, Hooper nem halt meg a támadásban, megmenekült, így máris használhatóvá vált az üres ketreces felvétel.

Ennek a lenti klipnek a végén láthatja a felvételt, ami annyira megtszett Spielbergnek.

Miután bemutatták A cápát, teljesen megfordult a világ Ron és Valerie Taylor körül. A tudományos közösség, aminek akkora már kezdtek a megbecsült tagjaivá válni, gyakorlatilag őket tette felelősség a filmet övező pánikért, és azért, hogy annyit ártottak a cápák megítélésének, hogy a mai napig lehet velük ijesztgetni a gyerekeket.

„A film után elképesztő cápamészárlás kezdődött, amiben rengeteg olyan cápát megöltek, amik soha, még csak ártani sem tudtak volna az embereknek, és ezért az egészért minket hibáztattak Ronnal. [...] Nekünk A cápa egy fiktív történet volt egy fiktív cápáról. Ha New Yorkba mész, nem számítasz rá, hogy ott lesz a King Kong az Empire State Buildingen, ugyanígy voltunk mi is A cápával. De a film annyira jól volt megcsinálva, hogy az emberek komolyan vették” - mondta Taylor.

Azért voltak nagyon szomorúak azért, amit a film után kaptak, mert addigra már hosszú évek óta természetvédelemmel foglalkoztak, a tengeri élővilág fenntartásával és megmentésével. Ugyan mindketten szigonyos horgászként kezdték a búvárkarrierjüket, de egy 1969-es verseny után megvilágosodtak, amikor leesett nekik, hogy mennyire visszás, hogy a munkájuk során próbálják az állatokat közelebb hozni az emberekhez, viszont az a hobbijuk, hogy leölik őket. Ezután lettek a konzerváció-biológia elkötelezett hívei.

Érdekes, de hasonló történt A cápa írójával, Peter Benchleyvel és a feleségével is. Végül mind Benchleyék, mind Taylorék a 80-as évek közepére tudták csak helyreállítani a reputációjukat, sőt addigra a nemzetközi természetvédelmi közösség megbecsült és fontos tagjaivá váltak.

Valerie Taylor szerint A cápa utána cápafóbia és a megvetés megtörésének az egyik első lépcsőfoka az volt, amikor egy felvételen meg tudta mutatni még a 70-es években, hogy nem minden cápa akarja szétmarcangolni az embereket. „Három cápa úszkált a hajónk körül, én pedig a hajó mellett egy kis platformon közel mentem hozzájuk, láttam, hogy az egyik cápa kedvesen érdeklődő. Volt köztünk egyfajta kapcsolat. Úgyhogy leguggoltam, magamhoz csaltam, aztán a kezemből etettem egy nagy fehér cápát” - mondta.

Ron Taylor három évvel ezelőtt meghalt leukémiában, a most 79 éves Valerie Taylor viszont a mai napig búvárkodik, sőt, aktivistáskodik. Rég elmúlt már, amikor őt hibáztatták a cápamészárlásokért, és a szintén mumusnak tartott film megítélése is sokat javult mára. A természetvédelmi közösség jelenlegi megítélése szerint A cápa nagyban hozzájárult ahhoz, hogy felkeltse az emberek érdeklődését a tengeri élővilág iránt, még ha elég szélsőséges módszerekkel is.

A cápatámadásuk ugyan az elmúlt száz évben egyre gyakoribbá válnak, de két dologgal magyarázható. Egyrészt sokkal több dolog kerül be a híradásokba, mint mondjuk száz évvel ezelőtt, sokkal jobban figyel minden hírre a világ, másrészt sokkal több ember van a tengerekben és óceánokban, mint régebben. Viszont még így is nagyjából 1 a 11,5 millióhoz csak az esélye annak, hogy a tengerben fürdőzve cápatámadás éri az embert.

„Persze, vannak cápatámadások, de az az érdekes, hogy én még egy olyan túlélőt sem láttam, aki azt mondta volna, hogy a cápa volt a hibás. Nem jönnek ki a partra, nem mennek oda hozzád a sikátorba, és vernek össze. Mi vagyunk a szörnyek az ő világukban. A döntést meghoztad, amikor bementél a vízbe, és ezzel együtt kell élned” – osztotta meg néhány filozofikus gondolatát zárásul.