Andy Mann a National Geographic egyik fotósa, néhány évvel ezelőtt nem gondolta volna, hogy hegymászók helyett az lesz a szenvedélye, hogy cápákat fotóz a természetes környezetükben, de egy merülés mindent megváltoztatott.
A The Daily Beast készített anyagot a fotóssal, akinek az a célja, hogy olyan csodálatos állatoknak mutassa be a cápákat, mint amilyenek valójában, és ne az a kép éljen róluk az emberekben, hogy állandóan kivillanó, hatalmas fogakkal, nyitott szájjal prédára vadászó szörnyek.
„Mindig is érdekeltek a cápák, aztán kaptam egy lehetőséget, hogy Fidzsin fotózhatok cápákat, és tanulmányozhatom az állatokat egy expedíció keretében. Nagyon izgatott voltam, természetesen igent mondtam. Az első merülésemen ötven bikacápa vett körül. Már az elején elég magasra került a léc. Az ember sokat hezitál, mire először merül cápákkal. Az az általános kép ugrik be, hogy cápák emberekre támadnak, és az jár a fejedben, hogy „biztosan szükségem van erre? Mennyire veszélyes?”. Ennek ellenére, és ezt alátámasztja mindenki, akivel eddig beszéltem, és merült már cápákkal, az élmény nagyon megnyugtató, már az első pillanatoktól kezdve. Lemerülsz közéjük, és annyira békések, lassúak, teljesen eltölt az izgatottság, hogy átélhetsz ilyesmit” - mondta Mann a lapnak.
A képein is ezt igyekszik bemutatni: a cápákat minél közelebbről, minél békésebb állatoknak. „A nyugalom, a nyugalmat keresem. Hallottam másoktól is, hogy amikor cápákkal úszol, akkor után hetekig szerepel a dolog az álmaidban. Békések, nyugodtak, lassúak, módszeresek, méltóságteljesek. Amint feljössz, azonnal vissza akarsz menni, hogy újra átéld az élményt. Olyan, mint egy drog. Fotósként azt akarom, hogy minél közelebb jöjjenek hozzám. Általában nagylátószögű lencsével fotózunk, és bármi, ami 2 méterre van, úgy néz ki, mintha 8 méterre lenne. Ráadásul a szervezett cápamerüléseken a búvárok általában biztosítóemberek mögött sorakozhatnak fel, aztán van egy ember, aki eteti a cápákat, és a legtöbb kép róla készül. Ez meg olyan dolog, ami engem egyáltalán nem érdekel, mint fotótéma. A saját módszeremmel akarok találkozni az állatokkal. Ahogy én csinálom, az egy egészen más érintkezési forma, úgy érzed, mintha a vendégük lennél. Ezért nincs két ugyanolyan merülés, és nem is válik rutinszerűvé a dolog” - mondta.
Annak ellenére,hogy nagyon békésnek írja le az összes találkozást, azért mindig résen szokott lenni a merülések alkalmával. Azt mondja, ahhoz lehet hasonlítani a dolgot, mint amikor az ember lát egy kocsmában egy balhés alakot, aki nem csinált semmit, de mindig jó azért egy kicsit szemmel tartani, hogy ne érje felkészületlenül az embert, ha valami történik. Illetve azt is mondta, hogy olyan, mint amikor az ember egy idegen kutyával ismerkedik: alapvetően békés az egész, de figyelni kell, nehogy meglepetések érjék az embert.
Az ő képein nem lehet tátott szájjal, fenyegetően közeledő, támadó cápákat látni, mert nem ez a természetes. „A nagy fehér cápákról készült képek szinte mindegyike úgy készül, hogy csalit dobnak nekik, aztán elrántják előlük. Az emberek azt akarják, hogy a nagy fehér cápák olyanok legyenek, mint A cápában, hogy nyitott szájjal kitörnek a vízből. Az emberek nagy szájat és fogakat akarnak látni. Ez egy nagyon téves elképzelés, de az emberek erre az élményre vágynak, ezt akarják megosztani. De ember, az egész kibaszott fárasztó már, különösen a nagy fehér cápákkal. Sosem láttám még cápa fogát, csak akkor, ha éppen etetésről volt szó” - mondta Mann.
Természetesen benne an a pakliban, hogy az állatok esetleg támadnak, de nem jellemző, és ahogy például az alaszkai erdőkbe kirándulók is tisztában vannak vele, hogy bármikor találkozhatnak medvékkel, Mann szerint úgy a tengerekbe merészkedve is el kellene fogadni, hogy ez itt a halak felségterülete. Addig is, amíg ezt elfogadjuk, nézegessük Mann képeit, mert egészen különlegesek!