Ismerős a fenti arc? Ha ön harmincon felül van, akkor bizonyára: Szedres Mariann ugyanis Magyarország egyik legfoglalkoztatottabb modellje volt a '70-es és '80-as években. Rengeteget hallunk manapság a most futó modellekről, valószínűleg ön is névről ismer egy csomót, tud karrierjükről, magánéletükről. De vajon hogy nézett ki a manökenek élete a szocialista Magyarországon?

Erről kérdeztük Szedres Mariannt, aki már 14 évesen modellkedett, és első fotója – már rögtön ezen meg fog lepődni – az Élet és tudomány címlapján jelent meg 1972-ben. Persze később megtalálták a divatlapok is, meg még rengeteg minden történt vele, 1990 óta viszont Németországban is él, ahol modelliskolája van. E-mailben válaszolt a kérdéseinkre, plusz rengeteg fotót küldött, persze mondani se kell, hogy egyik jobb, mint a másik.

Fiatal lányként készült bármi más karrierre a manökenségen kívül? Ha mégsem jött volna össze a modellkedés, mihez kezd?

Már gyerekként is színésznő, táncosnő szerettem volna lenni. Balettozni és népitáncolni jártam, sőt, színjátszó szakkörbe is. Mindezek mellett tanultam, már általános iskolás koromtól a német nyelvet is. A tanulás meghatározó szerepet töltött be életemben, nemcsak azért, mert ha nem tettem volna, szüleim nem is engedtek volna el sehová...

Már korán érett bennem, hogy kommunikálnom kell, jól kell, hiszen én alig 15 évesen kezdtem a manökenkedést, modellkedést. Tanultam és tanultam. Akár tolmácsként is bármikor elhelyezkedhettem volna. Szeretem a nyelveket, angolt jóval később kezdtem el tanulni. Nem is volt kérdés, hogy mi lenne, ha, mert ez a szakma megköveteli az önképzést, minden téren.

Manapság egy menő, fiatal manöken rengeteget utazik. A '70-es és '80-as években is egyszerűen ki lehetett jutni külföldre ezzel a munkával?

Azt nem mondanám, hogy egyszerű volt, de az idő elteltével, amikor már ismert modellek voltunk, a külföldi utak évente két-három alkalommal biztosítottak voltak, amikor még csak három évente utazhatott mindenki külföldre, ha egyáltalán kapott engedélyt!

Gyakran előfordult akkoriban, hogy felismerték az utcán valamelyik reklámból vagy fotóról?

Szinte mindig felismertek! Sokszor éreztem magam kellemetlenül emiatt. Volt, amikor autogramot kértek. Ez az, amire még a modelliskola sem tud felkészíteni, meg kellett tanulni természetesen kezelni ezeket a szituációkat. Egy idő után közvetlen lettem mindenkivel, nemcsak szűkebb környezetemmel.

Nagyon sokat változott a világ az utóbbi évtizedekben, nyilván a modellszakma sem ugyanolyan manapság, mint amikor ön kezdte. Mik a legdurvább különbségek? És olyasmi van, ami azóta is ugyanúgy működik, ami semmit sem változott?

Nagyon korán, tinédzserként belecsöppentem a modellvilágba. Szinte azonnal elvégeztem az MTI-nél egy modelliskolát. Később, 1979-ben ismét, az Állami Artistaképző Intézetnél, mert abban az évben kötelezővé tették. Nagyon szigorú követelményeknek kellett megfelelni már a felvételkor. A modelliskolában színészmesterséget, színpadi mozgást, jazzbalettet, sminkelést is tanítottak. Tanáraink jól képzett, máig híres emberek voltak, megemlítem például Jeszenszky Endre koreográfust.

Manapság ez már nem kötelező, pedig a jó előképzés a magabiztosságon kívül felkészít maximálisan a modellkedésre. Kiugró különbség, hogy nagyon sokan dolgoznak TFCD-ben (azaz ingyen, a modell a fotózásért csak a képet kapja meg ellenszolgáltatásként). A '80-as években ezt próbafotózásnak hívták – talán, ha hasonlítani lehet egyáltalán, hiszen attól nem voltunk modellek. Nekem szerencsém volt, csak 1-szer voltam ilyen fotózáson, mindig kaptam munkát, azonnal. Manapság bárki lehet modell, neve mellé illesztheti. Divatbemutatókon más a helyzet, ott nagyobb a válogatás ma is.

Hatalmas nyomás van ma a lányokon, hogy fogyókúrázzanak, a modelleknél pedig a soványság az elvárás. Így volt ez a '70-es/'80-as években is Magyarországon? Akkor is minden a diéta körül forgott? Az állását kockáztatta, akire feljött pár kiló?

Mint említettem, nagyon nagy szűrés volt a lányok közt a '70-80 as években. Természetesen a paramétereken kívül zsűri döntötte el, válogatáskor, felvételkor, a modelliskolában is. A fogyókúrázás ennyire ezért sem lehetett a középpontban. Eleve szakmai zsűrinek kellett megfelelni.

Magam is figyeltem súlyomra, de szerencsés alkat vagyok. Az anorexiás soványságot nem ismertük, azt gondolom, egyikünk sem fogyókúrázott volna ennyire! Amikor híztam – mert volt ilyen, bizony én is megtettem divatbemutató előtt, hogy nem, illetve alig ettem napokig. Amikor visszanyertem a normál súlyomat, ezt azonnal abbahagytam! Ma már életmódként, edzésekkel egybekötött, egészséges táplálkozással könnyű a súlyra odafigyelni.

A rendszerváltás előtt a párt/állam szinte az élet minden területét uralta. Volt olyan, hogy az ön munkáján is érződött, hogy most leszóltak felülről valamiért? Mennyit érzett akkoriban egy modell a szocialista hatalom működéséből?

Ezt közvetve éreztük, igen. Külföldi, nyugati modell gázsijához képest mi nagyon kevés modelldíjjal dolgoztunk. 150 Ft-ot kaptunk, manökendíjjal előfordult, hogy 500 Ft-ot. Nem volt elismert szakma. Egy szakszervezetünk sem volt, semmi, ami akkoriban összefogta volna ezt a modellvilágot. Tulajdonképpen a fotósokon és a modelleken múlt, hogy elismerést kaptunk.

Akkoriban nem volt internet, kevesebb lehetőség volt a kitörésre. Talán szerencse volt, talán a véletlen, talán valóban épp rám volt szüksége a fotósnak. Nem volt menedzserem, és nem volt mögöttem senki. Persze nagyon szerencsés voltam, az alacsony gázsi ellenére, hiszen azt csináltam, amit szerettem. Sikeres voltam, többet utazhattam, mint mások, a legújabb trend szerint öltözhettem és a vállalt munka függvényében, bármennyire is alulfizettek, így is többet kerestem, mint az akkori átlagjövedelem volt.

Fix fizetése volt egy fix munkáltatótól, mint akkor általában a többségnek, vagy megrendelésenként/munkánként kapta a fizetését?

Ahogy említettem, nagyon kevés gázsival dolgoztam. De ez vonatkozott mindannyiunkra, sőt a zenészekre, híres emberekre is. Mindig egy-egy munka után kaptam pénzt, fix, havi jövedelmem nem volt. Egy idő után , elmondhatom, mégiscsak többet kerestem, mint a havi átlagjövedelem.

Sokszor vállaltam, mint szinte mindannyian, filmezést is. Ez mindig táncos showműsor volt. Ott manökendíjjal fizettek, és manökenekkel dolgoztak. Mindemellett öröm visszagondolni egy-egy forgatásra. A már nagyon híres LGT showműsorát például Sándor Pál rendezte. Itt is, mint több showműsorban részt vett a modellek nagy része, Badonyi Vali, Welczer Zsóka, András Jutka, Halász Ilona. Rák Kati is, róla kevesen tudják, de szintén a '80-as évek egyik modellje volt, több fotója jelent meg, az Ez a divat magazinnál is – és sorolhatnám a neveket. Alig volt showműsor, ahová ne hívtak volna (Egymillió fontos hangjegy, stb). A fotózásaim is hasonlóképp jöttek. Valahol megismertek, legközelebb is felkértek.

Mi az, amit a legtöbb mai fiatal lány rosszul gondol a manökenségről?

A modellkedés nem egyenértékű a csillogás szóval. Amögött sok munka van, sok előzmény. Mindig pontosnak, mindig ápoltnak, mindig fittnek kell lenni. Nagyon fontos a kisugárzás. Van az úgy, hogy egy bemutató akár az egész napot igénybe veszi, ilyenkor nincs evés-ivás, mindent a munkával töltünk. Szükséges a kellő az önértékelés, a kellő alázat a szakma iránt.